Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
Reggel Jutka elvitt minket kocsival a munkahelyéig, onnét felszálltunk a City Circle-re a Spencer streetig, itt pedig átszállás a reptéri buszra. 20 perc volt az út. A reptéren vagy 120 ember állt már sorban, mire odaértünk. 15 perc múlva már külön szólítottak minket, így bőven odaértünk a beszálláshoz. Az út Tasmániába kb. másfél óra hosszat tartott, Csaba miatt szerencsére a vészkijárati sorban ültünk. Időeltolódással nem kellett számolnunk, de Hobartban már csak 18 fok meleg volt. Érkezés után telefonon autót béreltünk, aztán bebuszoztunk a városba az autókölcsönzőig. A pasas tök szimpi volt, jó volt vele beszélgetni. Ajánlott olyan helyeket, amelyeket érdemes meglátogatni. Egy régi Mitsubishit vettünk ki 4 napra 160 dollárért, korlátlan kilométerrel. Keletnek indultunk. Átmentünk a hídon, de egy rossz kanyar után megint a hídon találtuk magunkat, csak visszafelé. Fél 3 körül sikerült elhagynunk a várost, 4 körül ettünk először, fish&chipset uzsonnáztunk, "gummy shark"-ból (gumi cápa), hamburgerrel. A kajás mögött volt egy bolt, ott epret vettünk. Aztán tovább, egészen a Cole Bay nevű helyig, itt az Ilukában szálltunk meg. A kétágyasunk 52 dollárba került. Elég jó volt a konyha. A szobában volt egy cserebogár, amit nem tudtam kidobni a szúnyogháló résén keresztül, de aztán mégis eltűnt. Voltak szúnyogok is. Ma már elővettük a polárt, meg az esődzsekit is. Tasmániában van eddig a leghidegebb. Mivel még nem volt késő, elkocsikáztunk a Frey Cinet Nemzeti Parkhoz, kiszálltunk a turistaközpontnál, lesétáltunk a vízhez. Láttunk wallabyket. Vissza a szállásra, aztán esti sétára visszatértünk a nemzeti park közelébe, hátha látunk tasmán ördögöt. A fákon láttunk oposszumokat, világító szempárokat a fák ágain. A zseblámpánk fényét tükrözték vissza. Míg a sötétben bóklásztunk, egyszercsak halljuk, hogy valaki kocsival belehajt a közeli kanyarban az árokba. Túl gyorsan ment. Másnap reggel már csak az autó helyét láttuk, addigra kihúzták. 36. nap
2003.12.01.
Hétfő
Reggel Jutka bevisz minket a munkahelyéig, onnan vonat, majd shuttle bus a reptérig. Az utazás eseménytelen, naplóírás, egyetlen süti a reggeli a repcsin. A Hobarti reptér is elég kicsi, a második alakalom, hogy csak egy lépcsőt tolnak a gép mellé. A reptérről telefonálgatunk autóbérlés ügyében, találunk is, csak be kell menni érte a városba. Shuttle bus a kölcsönzőig, ahol egy kedves úriember adja az autót (Mitsubishi Magna), egy öreg csotrogányt. Tankolás, indulás a sziget keleti partjára. Sikerül az első hídon háromszor áthajtani (a jobbkormányos vezetést is szokni kell még), mire megtaláljuk az utat, de onnantól simán megy a dolog. Útközben megállunk egy helyen enni, házi hamburger (Lot) és Fish&Chips a menü. A Freycinet Nemzeti Park a cél, este hétre érünk Ilukába, itt fogunk aludni. Gyorsan elnézünk még sötétedés előtt a parkba, egy rövid sétát teszünk a látogató központnál, látunk wallaby-kat, olyat is, aminek az erszényéből egy kis fej kandikál ki, meg néhány madarat. Vacsora után visszajövünk ide, hogy valami éjszakai állatot is lássunk. A fákon oposszumok hallatják furcsa hangjukat, először azt hisszük, ez a hang biztos a tasmán ördög, az egyik teljesen fekete. Közben az úton addig őrültködik valaki a kocsijával, míg az árokban nem köt ki, de semmi bajuk nem lett, csak a kocsit nem bírják kiszabadítani. Zsuzsi meg van ijedve, nem akar találkozni velük, így nem mutatkozunk. Az este már elég hűvös. Kocsikázunk még egy félórát tasmán ördög után kutatva, de nem látunk semmit.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Délelőtt elautóztunk az út végéig, innét indult a turistaösvény a Wineglass Bay kilátóhoz. 12:00-től 13:15-ig jártuk meg, be kellett jegyeznünk magunkat egy nagy könyvbe. Vagyis ajánlatos volt, ezért mi beírtuk, amit kértek. Fentről tényleg szép kilátás nyílt az öbölre. Itt már én is fényképeztem Jutka digijével, kölcsönadta nekünk a tasmán útra. Ja, mielőtt nekivágtunk az ösvénynek, láttunk a parkolóban egy nagyon barátságos wallabyt. Képek is vannak róla. A túrát követően kitaláltuk, hogy este Bichenóban pingvineket szeretnénk nézni. Egész nap alig ettünk, aztán már csak Bichenóban vettünk kaját egy boltban. A szálláshoz kápét kellett szereznünk. Kicsike város ez a Bicheno, nincs ATM-je. A benzinkutas segített ki minket úgy, hogy tankolásnál többet húzott le a kártyánkról, és a különbözetet odaadta. Így lett "mixed dorm" (koedukált, többágyas szobában) ágyunk. A tulajok befogadtak közben egy kismacskát, az utcán találtuk, a szálláshely előtt. A kislányuk nagyon örült neki. Elautóztunk a kb. 4 km-re lévő Nature Worldbe, hogy madarakat lássunk. 5-kor zárt, 3/4 5-re értünk oda. Lealkudtuk a belépőt 2 gyerekjegyre. Itt végre láttunk tasmán ördögöt is, meg wombatot, wallabyket, kengurukat, baglyot, pelikánt, sast, papagájokat és hollót. Visszafelé elnéztünk a Douglas-Apsley Nemzeti Parkba, földúton lehetett megközelíteni, elég izgi volt. Megnéztük az információkat a bejáratnál, aztán siettünk vissza a pingvin irodába, hogy 6-ig még be tudjunk fizetni az útra. A pingvin túra 9-kor indult. Fairy pingvineket láttunk. Kék a hátuk, fehér a hasuk és nagyon jó fejek. Az egész túra 45 percig tartott, tök érdekes volt. A pingvinek napkeltekor mennek ki az óceánba és napnyugtakor jönnek vissza a szárazföldbe épített fészkeikbe (burrows). A hazatérést láttuk, jó sokan voltak. A szálláson egy angol lánnyal aludtunk egy szobában, mióta elindultunk, ez volt az első "dorm" éjszakánk. 37. nap
2003.12.02.
Kedd
Reggel sokára ébredünk fel, a tízórai kijelentkezés után még visszamegyünk megreggelizni, csak utána tudunk elindulni a parkba. Az ég csupa felhő, borús, hideg, szeles idő van. Elsétálunk egy kilátóponthoz, ott felmászunk az ösvényen, egyikünkön csak pulóver, másikunkon csak egy széldzseki van, mindketten majd' megfagyunk (fekete szárny, fehér test, sárga csőr piros heggyel, sárga láb). Dél van mire elindulunk a Hazárdokra vezető ösvényen, ami a Winglass öbölre nyújt remek kilátást. Sajnos az idő nem sokat javul, szép az öböl tényleg, de ebben a fényben nem mutat valami jól. Indulunk is tovább Bichenóba, ahol pingvineket akarunk nézni. Útközben egyszer megállunk nézelődni, de nem látunk semmi érdekeset. Három óra felé érünk Bichenóba, rögtön meg is találjuk a helyet, ahonnan pingvin-nézőbe visznek, de nincs már annyi készpénzünk, hogy be tudjuk fizetni a részvételi díjat, a kártyán meg csak fél hat felé (itthon akkor nyit az OTP) lesz pénz. Lemegyünk a tengerpartra, nézzük a parttól csak kb. száz méterre lévő kis szigetet, ahol rengeteg sirály és bóbitás csér nyüzsög, most kezdődik a költési időszak. Van köztük egy teljesen fekete testű, piros csőrű madár is, egy csigaforgató. Találunk egy akváriumot is, ahol tengeri csikókat lehetne látni, ha nem lenne bezárva. Mégis elmegyünk a közeli Nature World-be, ami egy állatkert és egy állat menhely/kórház keveréke. Sajnos zárás előtt negyed órával érkezünk csak oda, de azért bemegyünk (fél áron), hogy legalább a tasi ördögöt megnézzük. Van több is, meg wombat is, a kenguruk szabadon mászkálnak. Nagy élmény a fejünk felett elszálló pelikán (mintha egy repülőgép lenne). Van madárház, mindenütt vízityúkok (csibékkel), kacsák (kiskacsákkal), meg kakaduk (kis kakaduk nélkül). Majdnem negyed hatkor jövünk ki, végül majdnem félórát tudtunk itt tölteni. Bichenóba visszafelé útba esik egy nemzeti park, fel akarjuk deríteni, hogy holnap érdemes lesz-e itt kezdeni, ezért letérünk a főútról, hogy megnézzük. A tábla szerint csak hét kilométer, viszont az út nem aszfaltozott és egyre keskenyebb, néhol már csak egy autónyi széles. Egyetlen parkoló és egy információs tábla a park összes berendezése, ezt megnézzük és jövünk is vissza. Hatra érünk a bolthoz, ahol befizetünk a pingvinekre, aztán bevásárlás, majd nekiindulunk szállást keresni. Az LP szerint két olcsó lehetőség is van, az elsőnél nem lehet kártyával fizetni, a második pedig megszűnt, tudjuk meg a benzinkutastól, aki nagyon rendes és a kártyánkról többet von le és ideadja a különbözetet. A szállásnál találok az utcán három kiscicát, a házigazdák majdnem befogadják őket (van már kettő), de végül inkább visszaviszik őket az utcára. Vacsora (két keleti csapat is van, jobbnál-jobb kajákat csinálnak maguknak), indulás a pingvinekhez. Rövid buszozás után a tengerparton tesznek ki. Ez egy pingvin költőhely (rookery), ahol a fairy pingvinek költenek. Már sötét van, csak a hold fénye dereng át a felhőkön, a vezetőnk erős lámpájával mutatja a parti sziklákon felvergődő, időnként megpihenő csoportokat. Három kimászó helyük is van, ahol a hosszú tengeri úszás után hazatérhetnek éjszakára. Az egyik költőládát kinyitva két családot is láthatunk. Az egyikben még alig látszanak ki az anyjuk alól a kicsik, a másikban két annyányi fiatal van. Mindenhonnan a madarak hangja hallatszik, a vezetőnk szinte végig róluk beszél, mit, hogy és miért csinálnak. Fényképezni vakuval nem szabad, anélkül meg lehetetlen. Körbejárjuk a telepet, szépen kivilágított palló és korlát vezet végig, körben csapdák vannak a macskák ellen. Letelik az időnk, itt van értünk a busz, kifelé látjuk a következő turnust (megy a biznisz). "Otthon" a forró tea mellé kekszet eszegetünk, aztán alvás.


Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Mire elindultunk, elállt. Irány a St Clair-tó. Este kb. fél 9-re értünk oda. A következő helyeken álltunk meg: Leake Lake - itt láttunk egy új madarat (narancssárga lógók voltak a fején), és láttunk gyönyörű kék kismadarakat a fiókáikkal, meg lapwingeket és hollókat. A tó melletti hotelben ebédeltünk 1 körül, 7.90-ért két adag kolbászt sült krumplival. Csak kápét fogadtak el, nem kártyáznak. Egy hosszú szakállas ember egyfolytában ki-be járkált a bárrész felé eső oldalon, a másik irányba nézve pedig a Florist Associaton (Virágárusok Egyesülete) tagjait láttuk, akik most tartották szokásos éves összejövetelüket. Egy hosszú asztal mellett üldögéltek, mindannyian nők. Egész idő alatt régi karácsonyi dalok szóltak, hollywoodi hangzásban. Ahogy Csaba mondta, twin peakses hangulata volt a helynek is és a "szereplőknek" is. Igazi helyi evő-ivónak hatott, nekem nagy élményt szerzett, hisz eddig főleg nemzetköziesített helyeken fordultunk meg. Ahogy az autóból visszanéztem az épületre, az az érzés szállt meg, hogy ha holnap visszajönnénk ide, már csak hűlt helyét találnánk az étteremnek, eltűnne, mitha a föld nyelte volna el és nem lehetne eldönteni, hogy csak képzeltük-e, ami ott történt, vagy tényleg átéltük. Tovább haladva többször megálltunk fényképezni útközben, birkákat, hegyeket (Great Western Tiers), teheneket, az egyik helyen láttunk egy kookaburrát, nagyon jó volt! A Great Lake-nél (Nagy-tó) megnéztük az vízerőmű bemeneti oldalát és ennek örömére napoztunk is. Aztán földúton zötykölődtünk tovább, nagyon jó helyeken haladtunk át, erdős, ligetes, dimbes-dombos vidéken. Estefelé, naplemente előtt hosszabb időre kiültünk az út szélére távcsővel. Legalább hat wallaby került távcsőlencsevégre. A Bronte Park után 23 km következett, míg elértük a Derwent Bridge nevű helyet és szállást találtunk a Wilderness Hotelben. Kétágyas elrendezésben aludtunk dorm szálláson (ez mindig kedvezőbb árszabás), 50 dollárért. Ez egy kétszemélyes konténert jelentett. Behoztuk a lemaradást a naplóírásban, aztán alvás. 38. nap
2003.12.03.
Szerda
Reggel megint későn ébredünk, ömlik az eső. Tízre azért elkészülünk, addigra már csak szemerkél. A Leake-tó felé megyünk, útközben párszor megállunk fényképezni birkákat, teheneket, a tájat. A Leake-tó partján kis faházak (nyaralók) állnak, sétálunk egyet köztük. Rengeteg a madár (eddig ezeket láttuk: superb fairy-wren, striated field-wren, yellow wattlebird, noisy miner, yellow-throated honey-eater, grey fantail, black currawong, welcome swallow, tree martin, silvereye, seregély, feketerigó, tengelic, australian magpie, galah?, crested tern, silver gull, pacific gull, masked lapwing, pied és sooty oystercatcher (csigaforgató), tasmanien native-hen, australien pelican, little black cormorant, black-faced cormorant, little pied cormorant, little (fairy) penguin). Séta után a helyi vendéglőben eszünk a maradék nyolc dollárunkból. Két gyerek menüt veszünk (sült krumplit sült kolbásszal). A csapos, a vendégek és az egész hely valószerűtlen, mintha egy (Twin Peaks szerű) filmbe csöppentünk volna. Az az érzésünk, hogyha visszajönnénk egy óra múlva, már semmit nem találnánk itt. Megyünk tovább, az út nagyobb része nem aszfaltos, de eléggé jó minőségű, lehet rajta haladni, nem kell nagyobb gödörtől, kátyútól tartani. A Nagy-tónál is megállunk egy kicsit (jól esik távol lenni a civilizációtól), meg több helyen fényképezünk. Már esteledik, mikor megállunk az egyik földút mellett, üldögélünk egy negyed órát az erdő közepén, hátha jön valami. Már éppen feladnánk, mikor két kenguru bukkan fel az út másik oldalán egy kis réten. Távcsővel nézegetjük őket, közben újabbak is előkerülnek, végül nyolcat számolunk össze. Estére Dewrent Bridge-ben szállunk meg, konténerszobában. Itt már van elektromos radiátor is, A szobában a hőmérséklet 18°C. Megpróbálunk az étteremben vacsorázni, de már nincs konyha.


A Lake St Clair Nemzeti Parkban végigjártuk a Shadow Lake Circle túrát. 5 órát gyalogoltunk, de állatokkal nem találkoztunk. Induláskor a turistaközpont épületénél láttunk egy tiger snake-et (Notechis ater), aztán meg már semmit. Az egyik fényképen van egy piros, vékony szirmú virág: Telopea truncata (Waratah), a többit nem tudtam meghatározni. A központi épületben van egy kiállítás a helyi élővilágról, itt láttunk, sajnos már csak képen, tasmán tigrist (Thylacinus cynocephalus). 1930-ban vadászták le az utolsót, rabságban pedig 1936-ban a Hobarti Állatkertben halt meg az az egy, akit élve tettek rács mögé. Ötkor zárt a hely, elindultunk szállást keresni a Cynthia Baybe, találtunk egy hátizsákos helyet. 50 dollár volt kettőnknek egy kétágyas alvóhely, megint konténerszerű alkalmatosságot kaptunk, a 7-es számút. Egész jó. A közös konyhahelyiségben fatüzelésű kályha volt, itt költöttük el a vacsoránkat, spagettit főztünk és currys, zöldséges-húsos konzervkaját öntöttünk rá. Vacsi után kis szieszta, el is ered az eső hamarosan. Fél 8 körül körbekocsikázzuk a környéket, de nem találkozunk semmilyen állattal. Csendesedik az eső. Mikor befejezzük a napot, 12.7 fokot mutat a hőmérő. 39. nap
2003.12.04.
Csütörtök
Gyönyörű napsütésre ébredünk, zuhany (szintén konténerben), reggeli, irány a park. Átnézzük a látogatói központot, aztán nekivágunk az egyik túrának, egy ötórásnak. Még el sem indulunk az ösvényünkön, mikor Zsuzsi egy nagy fekete kígyót (tiger snake) vesz észre a járda szélén. Közeledtünkre azonnal eltűnik egy üregben, lefényképezni sincs időm. A séta egy idő után kezd unalmassá válni, sehol egy állat, kb. háromféle madár, azokat is inkább (messziről) hallani, mint látni, az erdő halódik, tízméterenként egy kidőlt fa, egy nagy részen minden fa halott. Egy helyen kilátni a Rufus hegyre (hó van a tetején), egyszer átvágunk egy réten a kiépített pallókon, egyszer meg érintjük az Árnyék-tavat, az összes többi ugyanaz, semmi változatosság, semmi élet. A tóparton már csak loholunk visszafelé. A központba visszaérve kiírom a madarak neveit a naplóba, meg befejezem végre a tegnapi napot. Közben megint elered az eső. Itt szállunk meg a parkban, megnézzük a boltot, hogy mit főzzünk. A kínálat elég szegényes, végül spagettit eszünk egy zöldséges marhahús konzervvel. Megisszuk az utolsó mentateánkat, aztán elkocsikázunk a szivattyútelepig, meg a gátig, de az eső megint rákezd, mire kiszállhatnánk. Kocsikázunk tovább, de az eső nem akar elállni, így visszamegyünk a szállásra.


A zuhanyzó pénzbedobós, 50 centért 7 percig folyik a meleg víz. Nem is gondoltuk volna, de 7 perc elég hosszú idő. Összesen kb. 4 perc alatt mindketten letusoltunk. Indulás Hobart felé. Egy takeawayben ebédeltünk, én rántott csirkecombot ettem, Csaba halat. Aztán még jégkrémezünk is. Egy bokorban tengelicet vettem észre - mint megtudtam. Csaba felvilágosított, hogy ilyenek otthon is vannak. Benéztünk a Mountfield Nemzeti Parkba, ahol nem vettünk belépőt, hanem csak elfutottunk a Russel Fallsig (Russel vízesés) és visszafutottunk. Ezt 12 perc alatt bevégeztük. Fél 6-ra értünk vissza Hobartba, fél tankkal. Reggel még csöpögött az eső, délutánra kitisztult az idő, de még akkor sem volt több 16-17 foknál, estére pedig csak 13 volt megint. Az autót visszaadtuk, találtunk szállást: Central City Backpackers, Collins str. 138. Kétágyas szobát kapunk 48 dollárért. Hálózsákban aludtunk, az ágyneműt bérelni kellett volna. Volt fedél a fejünk felett, hát sétáltunk a városban. Elgyalogoltunk a kikötőbe, ahonnét látszott a Tasmán-híd. A városba visszatérve egy thai étteremben ettünk egy levest, de Bangkokhoz képest gyenge. Azért kicsit nosztalgiázunk az ottani konyha miatt. Aztán bevásárlás: a Woolworth-ben találunk magyar paprikát, jól lefényképezzük. Vacsorára pedig már a szálláson főzünk sajtos-tejfölös tésztát, borssal megszórjuk. Nagyon jól esik. 40. nap
2003.12.05.
Péntek
Reggel pénzbedobós zuhany (ketten megyünk egyszerre, jó forró a víz), reggeli után elindulunk a park nyugati felén lévő vízesés felé. Útközben megállunk egy tó mellett, egy kacagójancsi egész közelre bevár minket, sajnos az eső el-elered időnként. Ebéd egy icipici településen, a változatosság kedvéért fish&chips. :) A vízesés előtt találunk egy vadasparkot, ahol élnek kacsacsőrű emlősök is teljesen szabadon, de nekünk sajnos nem sikerül megpillantani őket (pedig elég sokáig meresztjük a szemünket). Van viszont kölyök wombat és egy kölyök mini kenguru (wallaby) a tasi ördögök és kenguruk mellett. A vízesésre már csak pár percünk marad, odaloholunk, meg vissza (közben azért sikerül Zsuzsinak megmutatnom a pink robin-t), aztán indulunk is vissza, mert 5-re Hobartban kell lennünk, leadni a kocsit. Kicsit késünk, de nem probléma. Keresünk szállást, sétálunk egyet a városban, vacsora egy thai étteremben, bevásárlás, vacsora a backpacker's-ben, szunya.


Fáradtan keltem fel, kb. 5 óta nem aludtam. A zuhany nagyon frissítő. Reggelire mazsolás kalácskákat eszünk, én tejet iszom hozzá, finom! Aztán irány a reptér, a Hobart - Melbourne viszonylat 10:30-11:45-ig tart, a Virgin Blue légitársasággal. Próbáltuk megmenteni a filmeket az újabb átvilágítástól, de besípolt a kapu. Képeslapok, naplóírás, aztán beszállás. Melbourne-ben Jutka megint kijött elénk, hazavitt és adott nekünk ebédet. Kicsit összeszedtük magunkat és elindultunk a Wilsons Promontory Nemzeti Parkba. A Sandy Pointnál megkerestük Ildit és Jonathant, Jutka barátait, meg a házukat, ahol éjszakára maradunk majd. Megnéztük együtt a tengerparti homokdűnéket, nagyon nagy élmény volt! A szél redőkbe fújta a homokot, levettük a cipőnket és mezítláb sétáltunk. Aztán a házban lampionos barbecue-t rendeztek a tiszteletünkre. Jót ettünk, beszélgettünk, aztán szunya. 41. nap
2003.12.06.
Szombat
Reggeli, reptér, nézelődés közben kiderül, hogy az egyik közeli szigeten (Maquire) királypingvinek költenek. Tegnap este a szálláson még Antarktiszi kirándulás is volt kiplakátolva, sajnos a recepciós lány nem tudott semmit mondani róla. Jutka megint kijön elénk a reptérre Melbourne-ben. Először hazamegyünk hozzá egy finom ebédre (lasagne), kicsit netezünk, aztán irány a Sandy Point. Egy ismerős házaspárhoz (mármint Jutka barátai) megyünk, akik hétvégére kölcsönkaptak egy házat a tengerpart közelében. Ildikónak és Jonathannak hívják őket, de a srácot "Dzsofá"-nak szólítják. Javaslatukra lemegyünk a partra, ahol egészen sivatagszerű homokdűnéket találunk, ameddig a szem ellát. Útközben a dűnékhez látunk egy hangyászt, sajnos nem állítom meg az autót, így fénykép sem készül róla. A dűnés rész kilométereken keresztül húzódik, először a kocsiban hagyom a fotós cuccot, de olyan szép a táj, hogy megmászom még egyszer a dombokat és a naplementét már a géppel várjuk. Mezítláb sétálunk a homokon, fényképezgetünk. Vissza a házba, barbeque, kolbász, fasírt, csirke sül a kerti sütőn, finom salátákat eszünk hozzá. Megiszunk egy üveg vörösbort is, egész jó az itteni bor. Éjfélig beszélgetünk, melegedünk a tűz mellett.


Reggel összepakolás, aztán indulás tovább a Nemzeti Parkba. Az első megálló a Mount Oberon. A felfelé vezető úton egy helyen rövidíteni próbáltunk, levágtuk a kanyart a fák között. Összeszedtem három piócacsípést (inkább harapást!), meg jó pár piócát kiszedtem még a cipőmből meg a zoknimból. Jutka egyet sem talált, Csaba is alig. Egy párral találtuk szembe magunkat a növények közül kilépve, a fiú jól leszidott minket azért, mert romboljuk a hegy élővilágát, letapossuk a növényzetet. Mire újra menetképesek voltunk, már jó sok idő eltelt, azért mégis jó volt más úton menni, mint a turistáknak kijelölt csapás. A hegy tetején aztán leültünk a sziklákra, és csak gyönyörködtünk a látványban. Jól be lehetett látni a környéket, összefolyt a végtelen kék tenger az éggel, hét ágra sütött a nap. Képek is készültek. Jonathan újságot olvasott. A Mount Oberon után különváltunk Ildikóéktól, de aztán a Tidal Rivernél (a Dagály-folyónál) megint összefutottunk velük. A folyó vize hihetetlenül vörös volt, sajnos már elfelejtettem mitől, mert ma, amikor ezt a naplórészletet írom, már december 15. van. A következő állomás a Koala ösvény, tele eukaliptusszal. Koalát nem láttunk egyet sem, láttunk viszont kabócákat, a fák törzsére száradva pedig azt a héjat, amiből nemrég bújhattak ki. Sajnos nem találkoztunk semmilyen más állattal. A délután nem volt konfliktusmentes, de estefelé már szóba álltam Csabával. Aztán kocsiba ültünk, és a következő megálló egy olyan hely volt, ahol Jutka már sok kengurut látott, nekünk is sikerült megpillantanunk, ha jól számoltam, 13-at. Nagy meglepetésünkre és örömünkre egy emuval is találkoztunk, de érkeztünkre gyorsan elszaladt. Elindultunk egy kijelölt túraösvényen, de nem értek már minket hasonló meglepetések, a kocsihoz visszaérve pedig közeledett a naplemente. A hazafelé úton nagyon figyeltünk, mert nagyon szerettünk volna megpillantani egy wombatot. A sötétben meg is láttuk a körvonalait az út mentén, gyorsan kiszálltunk, hogy találkozzunk vele, de sajnos már nem élt. Nem sokkal később szerencsére láttunk rövid időre egy élőt is, mire megálltunk, bevette magát az út menti bozótosba. Mellénk szegődött az útra egy potyautas is, egy hatalmas pók kapaszkodott kívül az autóba, időnként megjelent a hátsó ablakon. Jutka nem szereti a pókokat, ezért kétszer is megálltunk, hogy az út szélén hagyjuk, de mire kinyitottuk az ajtót, mindig eltűnt az autó réseiben, és csak akkor bukkant megint elő, amikor már újra javában autóztunk. Én jót mulattam a bújócskán, persze, mert nekem semmi bajom a pókokkal. A hátsó ülésről zseblámpával figyeltem merre jár és hogy utazik, egészen hazáig. Majdnem éjfél volt, mire megérkeztünk. Persze a pókot megint nem találtuk sehol, mikor kiszálltunk a kocsiból. 42. nap
2003.12.07.
Vasárnap
Jutka különleges reggelit készít mindnyájunknak, mangó, banán valami porral leszórva és joghurttal leöntve. A joghurtot én kihagyom, meg a biztonság kedvéért a tegnapi maradék sülkolbászokból is bekapok egyet. A Wilsons Promontoryba megyünk (megkérdezem mi az a promontory, kiderül, hogy az is egyfajta félsziget). A parkolóban letesszük a kocsit, és már itt érdekes a hely, mivel tele van rikító piros papagájokkal a környék (hason csúszva próbálom fényképezni a fűben lakmározó madarakat). Először az Oberon hegyre mászunk fel, ahonnan belátni az egész környéket. Jó félórát sütkérezünk a hegytetőn, jól esik a meleg, mert a levegő elég hűvös még, és a szél is erősen fúj időnként. A hegyre egy laposan emelkedő földút vezet fel, de mi egy helyen átvágunk az erdőn. Meg is van az eredménye, Zsuzsi három pióca csípést is beszerez. Rajtam is mászkált néhány, de még nem kezdtek hozzám. Jutkára rá se néztek, pedig rajta csak egy kis sportcipő volt rajtunk meg bakancs. A központban rengeteg ember, itt lehet sátorozni is, a Tidal-folyó torkolata és a tengerpart csak néhány méterre van, bár ez a sűrű növényzettől nem látszik. Mindenütt ezüst sirályok és a már említett piros (és részben kék) papagájok lesik a kirándulók által otthagyott morzsákat, a szemtelenebbje odaszáll az asztalokra is és onnan próbál meg elcsórni valami finom falatot. Rövid séta a folyóparton, aztán megnézzük a Lilly Pilly Gully ösvényt, mert az útikönyv szerint ott koalákat lehet látni. Több, mint egy óráig meresztjük a szemünket, távcsövezzük a lombkoronát, de csak a körülöttünk mindenhonnan hallható éktelenül hangos ciripelés forrását, az óriási kabócákat sikerül megpillantani. Egy szép kismadár is távcsővégre akad, mellén sárga háromszög, háta fekete, fehér pöttyökkel, a szárnyán is sárga folt, a hasa világos. Végezetül Jutka ajánl egy helyet, ahol eddig rengeteg kengurut látott, így odamegyünk. Egy földúton gurulunk két-három kilométert, de a nagy csapatokban legelésző kenguruk helyett csak egy háromfős kis családot találunk. Az út végén egy parkolónál kiszállunk és sétálni indulunk. Alig megyünk vagy száz métert, mikor a fák között egy emut pillantunk meg. Sajnos csak másodpercekig csodálhatjuk, mert ő is észrevesz minket és ruganyos léptekkel eltűnik a sűrűben. Sétálgatunk még a környéken, de az emunak nyomát se látjuk. A parkolóból elindulunk az egyik kilátóhelyhez vezető ösvényen. Gyorsan megyünk, de háromnegyed óra gyaloglás után sem kerülünk még a csúcs közelébe se, így kénytelenek vagyunk visszafordulni, mivel hamarosan lemegy a nap. Visszafelé az országúton meresztjük a szemünket, hogy wombatot lássunk, de sokáig semmi (csak egy-két régi elütött állat teteme), mígnem meglátunk egyet az út szélén. Megállunk, elő az elemlámpa, gyalogolunk vissza az úton, kicsit aggódunk is, nehogy eliszkoljon, míg odaérünk. Alaptalan a félelmünk, szegény wombat annyira döglött, amennyire csak lehet, bár "külsérelmi" nyom nincs rajta. Meg is jegyzem, hogy ez a legszebb döglött wombat, amit életemben láttam, a lányok jót derülnek rajta. A következő viszont már igazi, élő példány, meglátva minket aranyosan döcög vissza a bozótba. Vacsorára lasagne, még mindig finom, pedig csak zöldségekből készült, mert Jutka vegetáriánus.


< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >