Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
A napfelkeltét átaludtuk. Azért így is korán keltünk, ettünk, összepakoltunk mindent, betettük egy csomagmegőrzőbe, egy dollárért. Aztán útnak indultunk 2,5 dl vízzel. Minimum 20 km-t bicikliztünk az Uluruig. Forgalom alig volt, egyre melegebb lett. A nemzeti park bejáratánál megvettük a jegyünket, aztán megálltunk a Kulturális központ épületénél. Körbesétáltuk a kiállítóhelyiségeket, aztán siettünk tovább, hogy a nagy meleg előtt még odaérjünk a hegyhez. Útközben megláttunk egy sáskát az úton, megálltunk, le is fényképeztük. A hegy lábánál hamarosan megtaláltuk azt az egyetlen kitaposott ösvényt, amin fel lehet mászni a tetejére. Messziről úgy látszott, fehérre festették ezt a feljáratot, pedig a turisták lábnyomai koptatták ki annyira, hogy csak egy folytonos fehér csík látszik a hegyen. 11 körül indultunk felfelé. A kiállított táblát elolvastuk: veszélyes felmászni, jópáran meghaltak már ezen az úton (1953 óta 35-en), ezért sem ajánlják a mászást, meg azért sem, mivel a hegy az Anangák szent helye, nem mászásra való. Mi mégis elindultunk. Az első 10 m után megálltam, és nem akartam továbbmenni, mert hirtelen elkezdtem félni. Attól, ami előttem állt, meg attól, hogy visszafelé is le kell tudni jönni. Leültem, hogy én nem megyek tovább. Meredek is volt. Csabát meg akartam várni lent, de ő is le akart mondani miattam a mászásról, főleg, mert azt ajánlják, hogy legalább kettesével másszák a turisták ezt a helyet. Mondta, hogy próbáljam ki, milyen lefelé menni, menjek vissza valamennyit. Visszamentem, tényleg nem volt nehéz. Megnyugodtam, elindultunk felfelé. Az első rész láncokkal volt biztosítva, én azt hittem, a láncos részt kell csak megmászni, és aztán meg is érkezünk. Ez kb. az út fele volt csak, utána fehér felfestett jelek mutatták, merre haladjunk. És főleg, hogy merre kell visszafelé jönnünk majd! Útközben szinte végig azon gondolkodtam, hogy az őslakosok, a férfiak életük egy bizonyos pontján megmászták az Ulurut, spirituális céllal. Mezítláb, biztonsági lánc nélkül. Felfelé egyre jobban fújt a szél, a nap pedig könyörtelenül sütött. Fent sem volt árnyék sehol az út során. Voltak viszont elszórva kisebb-nagyobb állóvizek, pocsolyák. Bennük pedig ősrákok. Zöld színűek. A petéik ellenállóak a szárazsággal szemben, ki tudják várni azt az időt, ami alkalmas a továbbfejlődésükre, olyan a külső takarójuk, hogy ezt lehetővé teszi. Sütött a nap, csak a szél zúgását lehetett hallani, és a legyek jöttek velünk rendületlenül. Többször is visszanéztünk meg előre. Fenségesen félelmetes látvány volt a mélység és a magasság is. A bakancsunk talpa tapadt a hegyhez, nem csúszott. Vibram. Esőben lehetetlen lett volna akár egy lépést is tenni, akár felfelé, akár lefelé. Szerencsénk volt, hogy nem volt lezárva az út, lezárják estétől reggelig, vihar előtt 3 órával, erős szélben, vagy ha valamilyen helyi rituális ünnepre készülnek. Ma nem volt semmi ilyen. Csak hőség. Azt sem ajánlják, hogy nagyon meleg napszakban mássza meg bárki is, nekünk viszont pont így jött össze. Volt még néhány hozzánk hasonlóan elszánt mászó. Az én elszántságomra mondjuk kicsit várni kellett, de aztán megjött. Dél körül értünk fel. Én nem akartam túl sokat ott időzni, mert nagyon kezdtem érezni a meleget. Ettünk, ittunk 2,5 dl vizet, aztán visszaindultunk (felfelé találkoztunk a kemping recepciósával, ő már visszafelé jött akkor). Gyorsabban haladtunk, mint felfelé, de azért végig nagyon kellett figyelni. Csaba nagyon vigyázott rám, kétszer is segített lejönni egy-egy nagyobb dombról. Jó volt vele menni. Az utolsó métereket is nagyon óvatosan tettük meg. Útközben képek is készültek, nem épp anyukáknak valók, de úgyis látják majd őket. 1 után értünk le, letelepedtünk az árnyékban, vizet ittunk, megmosakodtunk, pihentünk vagy egy órát. A szél kifújta az arcunkat, meg a nap is kiszívta kicsit, én furcsán éreztem magam, nem mondanám, hogy kimerült voltam, csak valami más volt. A rákövetkető napokon is éreztem ezt a melegben, most már csak így hívom: ez a sivatag. Nem lehet tudni előre, milyen érzés lesz, csak mikor már adott és ott van. Teljesen más klíma, 3 nap alatt nem bírtam hozzászokni. Több idő kellett volna. Meg ahhoz is, hogy beálljunk valamilyen napirendre, ami hozzáidomít minket a vörös sivataghoz. A ruhák mosás után kb. egy óra alatt csontszárazak voltak másnap. Ez is a klímaváltozás jele. Kb. egy órányi pihenő után biciklivel nekivágtunk az Uluru mellett körbevezető ösvénynek. Érdemes volt, a helyiek szentnek tartott helyein jártunk, látszott, hogy minden kicsit misztikusnak tűnő elrendezés szent hely (volt) számukra. Megálltunk vizet inni, láttunk gyurgyalagot és zebrapintyet is. A teljes kör után visszakerekeztünk a Visitor Centerbe. Meg akartam nézni a videót, amire reggel nem volt idő. Szerencsére Csabát is érdekelte. Beültünk, vagyis befeküdtünk a lesötétített terembe és végignéztük. Béna volt, idegesített az az amatőrséget sugalló naiv nézőpont, ami a készítőket jellemezte a filmben, akár a témaválasztás, akár a fényképezés tekintetében, teljesen gagyi volt, és egyáltalán nem volt informatív. Csak nők szerepeltek benne, és csak az egyik rituális táncukat mutatták végig. Félmeztelenül, testükön festett jelekkel táncoltak, de magáról a táncról semmit sem lehetett megtudni, pl. mikor táncolják, miért csak a nők, ezalatt mit csinálnak a férfiak stb. Sokkal jobbra is meg lehetett volna csinálni. Az is lehet, hogy direkt volt ilyen szűk keresztmetszetű. Ja, és feliratos is lehetett volna, az angolt alig lehetett érteni. A film előtt ettünk csokibevonatos vaníliajégkrémet, darabja 1.55 volt. Nagyon-nagyon jól esett nekem. Ittunk egy Sprite-ot is, az 2.80 volt. Megint körbejártuk a központot, megint elolvastuk a figyelmeztetéseket, hogy ne másszunk fel az Ulurura, és megint a kávézóban kötöttünk ki. Már zárásra készülődtek, a két utolsó szelet sárgarépatortát összesen 4 dollárért megkaptuk, nagyon jóízűen megettük. Ennivalóval ugyanis nem készültünk, egész nap néhány kekszet ettünk csak, meg almát. Csaba már nagyon éhes volt, ő kevesebbet evett nálam. A torták tehát jókor jöttek. Bent a kávézóban ültünk le, az ablak mellett, ami az Ulurura nézett. 16:40 volt ekkor. Láttunk aztán az udvaron egy gyíkszerű hüllőt, amelyik a két hátsó lábán ment, az első kettőt csak támaszkodásra használta. Tiszta őskori fíling volt! Elindultunk hazafelé, illetve a kb. 5 km-re lévő naplemente nézős autóparkolóba. A legjobb helyeket addigra már elfoglalták, de azért nekünk is jó kilátás jutott. Csaba felállította az állványát, aztán lefeküdtünk pihenni az út szélére. 6 körül egy járőr megszólított minket, hogy kb. fél óra múlva nagyobb lesz a forgalom a parkolóban, majd vigyázzunk. Lehúzódtunk hát a gép közelébe. A naplemente sajnos elmaradt, mert befelhősödött az ég pont ott, ahol a nap lebukott. Indultunk vissza, az én bringám viszont lejtőn sem ment. Megállva láttuk, hogy a hátsó kerék tök lapos. Én hazatekertem volna így is, de Csaba stoppolni kezdett, pumpáért. Mint kiderült, itt nem szokás pumpával autózni. Aztán megállt egy nagyon szimpatikus fiatal francia pár, a biciklit is hajlandóak voltak bepakolni. Első kerék, ülés leszed. Az autó ülését is előre kellett hajtani, de befért minden. Aztán, mivel a vészvillogójukat bekapcsolták, megállt segíteni egy másik kocsi is. Én hozzájuk szálltam be, mert a bicikli mellett nagyon kevés hely maradt. Két kocsival mentem tehát a kempinghez. Odaérve a francia fiú össze is rakta nekem a biciklit. Rendes volt. Akikkel a másik kocsiban utaztam, német fiatalok voltak, két fiú. Merültek ők is a korallzátonyoknál, de nekik jó volt a látótávolság. Erre kicsit irigykedtem. Elmeséltem nekik, mi hogy jártunk. "Hazáig" beszélgettünk. Aztán felpumpáltam a kereket, és Csaba is megjött. A kempingben kértünk egy másik cajgát. Annak a váltója nem volt valami jó, de legalább nem eresztett a kereke. (A letét biciklinként 200 dollár volt.) Kipakoltuk a cuccainkat, felhúztuk a hálót, zuhi, vacsi. Elég későn kerültünk "ágyba". Csaba szeme kezdett begyulladni, délután is kellett már csepegtetni bele. 29. nap
2003.11.24.
Hétfő

map 1
Rózsaszín kakaduk zajos lármázására ébredünk, ők a leghangosabbak, de a többi madár is teli torokból kiabál, csak ők a kakaduk mellet nem tudnak érvényesülni. Kényelmesen megreggelizünk, a tinka még mindig fel-felbukkan a konyha mellett, aztán irány a "nagy kavics". Az úton 21 km-t kell tekerni, de fel sem tűnik a távolság, mert csak a sziklát nézzük, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lesz előttünk. Megtaláljuk a legjobb naplemente néző helyet, ez egy hosszú parkoló az út mellett, kifejezetten ezért építették, innen mutatja legszebb oldalát a szikla. Először a kultúrközpontba megyünk, ahol az őslakos anangukról tudunk meg egy keveset. Gyorsan átnézzük, aztán megyünk a sziklához (innen már csak kb. 1,5 km). A közelébe érve látszik igazán a mérete, alulról nézve valóban lenyűgöző a látvány. A szikla földből kiálló része három és fél km hosszú és 348 méterre magasodik a környező sivatag fölé. Egy helyen lehet rá felmászni, itt is olyan meredek, hogy kiépített lánc vezet fel. Hatalmas tábla hirdeti a felmászás veszélyeit és azt, hogy az őslakosok hite szerint ez egy szent hely, ezért - bár nem tiltott - de inkább ne menjünk fel. Kicsit tanakodunk, de győz a kíváncsiságunk, nekivágunk. A bicajokat letesszük a parkolóban, iszunk egy kis vizet (a tábla szerint fejenként legalább két liter víz kell a mászáshoz, ezért mi is feltöltjük 2,5 decis flakonunkat) és elindulunk felfelé. Zsuzsi az első 20-30 méter után visszanézve kicsit megijed, hogy nem fog tudni lejönni, de sikerül megnyugtatni (megy egy pár lépést lefelé és rájön, hogy nem olyan vészes). Megyünk felfelé (fél 11 felé jár már), ma nincs túl nagy meleg (olyankor nem is engednek fel), mert erős szél fúj. Mászunk-mászunk, végre elfogy a lánc, leülünk egy kicsit, kifújjuk magunkat, azt gondoljuk, a nagyja már mögöttünk van. Tévedtünk. Innen szaggatott fehér vonal mutatja az utat a csúcsig, ami még legalább kétszer ilyen messze van (ha nem háromszor). Szerencsére itt már nem olyan meredek, bár néhány helyen közel függőleges fallal is találkozunk. Útközben egy-egy korty vizet iszunk és egy-egy kekszet eszünk, nem is kell több. Végig gyönyörű a kilátás, egyre többet látunk a körülöttünk lévő tájból, a csúcsról körbenézve még a száz km-re fekvő hegyek is látszanak. A sziklán is van látnivaló, vízmosások, kisebb tócsák, amikben egy ősi rákfajta él, fantasztikus alakzatok, barlangok kerülnek a szemünk elé. A csúcson negyedóra pihenő, gyönyörködünk a látványban, idelátszik a Yulara (ahol a kemping van), a reptér, az Olgák és a messze távolban kéklő hegyek és amerre csak nézünk sivatag, itt vagyunk a semmi közepén. A lefelé vezető út már nem megerőltető, de vannak nehéz szakaszok, ahol Zsuzsi elsőre nem is mer lejönni. A bakancsok jól vizsgáznak, a talpuk jól megtapad a sziklán. A végére azért meglehetősen elfáradunk, nincs már a hűsítő szél, csak a nap perzselő sugarai. Rendben leérünk, kb. két és fél óra volt az egész. Letelepedünk a csap mellé, az árnyékba, megisszuk a maradék vizünket, meg még a csapból, amennyi belénk fér. A ruháimat kiteregetem a napra, mert csuromvizesek. Félóra pihenő, aztán indulunk a sziklát körüljáró tíz kilométeres gyalogúton, persze bringával. Érdemes körbemenni, szebbnél-szebb formák, alakzatok, barlangok, vízmosások váltják egymást. A bozótban zebrapintyek serege, a fákon zöld gyurgyalagok lesik zsákmányukat. Az út többnyire jó, néhol nagyon laza a talaj, besüllyed a kerék, nehéz a nyeregben maradni. A nap egyre hevesebben süt, már érezzük a szabadon hagyott részeinken a perzselését. Visszamegyünk a kulturális központba, a meleg már kezd megviselni minket, éhesek, szomjasok, fáradtak vagyunk. Befekszünk a videó szoba kellemes hűvösébe, lecsukódó szemmel nézzük a végtelenített képsorokat a bennszülöttekről, majdnem el is alszunk. Iszunk, sütit eszünk, múlatjuk a naplementéig hátralévő időt. Az udvaron találunk egy kecses mozgású gyíkot, ami a két hátsó lábán szaladgál. Sajnos nem tudom lefényképezni, hiába próbálom, mindig jön valaki, aki elijeszti. Végül elindulunk a naplemente néző parkolóhoz. Mikor odaérünk, még két óra van a naplementéig, de még így sem mi vagyunk az elsők. Már szállingóznak az emberek, sokan mikrobusszal vagy nagy terepjáróval jönnek, annak a tetejére teszik fel fotós, videós állványaikat. Mi a várakozást szunyókálással töltjük, egyszerűen lefekszünk az aszfaltra, már ez is jól esik. Sajna nyugat felé egyre jobban befelhősödik, a nap hamarosan eltűnik a szürke felhők mögött, a mai színes naplemente is elmarad. Csodában reménykedve azért kivárjuk, hogy mi történik, de hiába. Visszaindulunk, de az első emelkedőnél kiderül, hogy Zsuzsi bicaja nem akar menni, a hátsó kerék leeresztett. Rohamosan sötétedik, rengeteg autó megy vissza a resort felé, de vagy negyedóra stoppolás kell, hogy megálljon végre valaki. Bár pumpája neki sincs, felajánlja, hogy elviszi Zsuzsit és a bicaját. Szétkapjuk a bringát, bepakoljuk a kocsiba, én meg egyedül vágok neki a kb. 15 km-es távnak. Közben teljesen besötétedik, a fejlámpámat használom világításra. Tekerek ezerrel, gyorsan hazaérek, megelőzöm Zsuzsit, mert ők még elmennek a szomszédos benzinkúthoz felfújatni a kereket, meg összerakni a bicajt. A kempingben elfoglalták a tegnapi helyünket, de találunk egy jobbat, gyorsan "megágyazunk", fürdés, alvás.


Délben keltünk, mindkettőnknek jól jött az alvás. Csaba szeme nemigen javult. Evés, mosás következett, nem történt egész nap sokkal több. Talán 3 körül, miután ettünk egy-egy vészlevest az éhhalál veszélye miatt, bebicikliztünk a "városba", ettünk halkaját, de előtte még visszamentünk a turistaközpontba. Csaba kiírta azokat az állatokat, amiket eddig láttunk, főleg a madarakat. Én addig a hely történetéről olvastam, nagyon-nagyon érdekes volt. Láttam kiállítva rajzokat a hegyről 1872-ből és 1873-ból. Akkori utazóktól származnak. Az Ananga nép, az őslakosok, kb. 22.000 éve élnek itt a saját történeteik szerint, a fehérek viszont csak 130 éve jelentek meg. A nemzeti park visszakerült az őslakosok tulajdonába, de azzal a feltétellel, hogy 99 évre bérbe adják az ausztrál kormánynak. Azóta kettős vezetés alatt vigyázzák a nemzeti park állat- és növényvilágát, és szervezik a turizmust ennek megfelelően. Amire a turistáknak szükségük lehet, az helyileg az Ayers Rock Resortban van: szálláshelyek, boltok, éttermek, bank stb. Az Uluru környékét védik mindettől. Jól kitalálták. Láttam fotókat a bozótégetésekről is. Az emlősök 40%-a elpusztult akkoriban, amikor a fehérek nem égettek. Szöget ütött a fejembe egy utazó története, akit hőguta meg valami betegség vitt el. Az őslakosok próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel. Főleg a hőgutáról szóló rész fogott meg. Aranyat keresett errefelé, szervezett maga köré egy csapatot. Mivel hosszú ideig nem találtak semmit, útitársai elhagyták, egyedül maradt és meghalt. Ha jól emlékszem, 1912-ben. Evés után vettünk kaját megint, meg jégkrémet. Visszabicikliztünk, 6-kor leadtuk a járgányokat. Én már befejeztem volna a napot, de Csaba kitalálta, hogy menjünk naplementét nézni. Ez volt a SUNSET projekt. Stoppolni szerettünk volna az előző napi parkolóig. Végül csak a YHA diákszállásig jutottunk, annak a kilátójába mentünk fel. A naplementéből megint nem látszott semmi, mert felhőkbe burkolózott a láthatár és vele együtt a nap. Nem maradtunk le a tuti naplementéről ma sem. Aztán "haza", hamar lefekvéshez készülődtünk, Csaba a szeme miatt sem tudott éjszakai állatlesre vállalkozni. A lazázás nekem is jól jött. Elhelyezkedtünk végre, kb. 9 órára. Hamarosan viszont feltámadt a szél és elkezdett csepegni az eső. Első ijedtségünkben becuccoltunk a konyha padjára és ott feküdtünk le, nem vártuk meg, hogy tényleg lesz-e felhőszakadás vagy vihar. 30. nap
2003.11.25.
Kedd
A tegnapi naptól a szemem teljesen kikészült, a sok naptól és széltől bevérzett megint mind a kettő. Még maradt valamennyi a szemcseppből, nem biztos, hogy jó még, de azért csepegtetünk belőle, hátha használ. Sokára kelünk fel, lézengünk csak, kimossuk a ruháinkat, a napon rosszul érezzük magunkat. Elmegyünk a medencéhez, annak kellemesen hűvös a vize, aztán bebicajozunk a központba, ahol a kiállított madarak neveit (már amelyiket láttuk is) beírom a naplómba. Halat ebédelünk, én salátával, Zsuzsi sült krumplival. Az ausztrál konyha - ha van ilyen - nagyon ízetlen, és még drága is. Bevásárolunk a vacsorához, jégkrémezünk, vissza a kempingbe, leadjuk a bicajokat. Mégsem csinálunk vacsorát, mert egyikünk sem éhes, csak iszunk folyamatosan. Az utolsó naplementét meg akarjuk nézni, neki is indulunk, hogy stoppal elmegyünk a tegnapi helyre, de sajnos az idő ma sem jó, így csak egy közeli kilátóhelyre megyünk fel. Korán lefekszünk a szúnyoghálónk alá, de még el sem alszunk, mikor befelhősödik az ég, viharos szél támad fel és elkezd cseperegni az eső is, ezért beköltözünk a konyha padjaira, ott legalább fedél van a fejünk felett. Persze mire átköltözünk, az eső is eláll és lassan kitisztul az ég is. Vaklárma volt, de már nincs kedvünk visszamenni, meg már a szemem sem tudom nyitva tartani. Még javában tart a vacsoraidő, jönnek-mennek körülöttünk az emberek, rengeteg bogár van az erős lámpafény miatt, zúg a hűtő, de így is pár perc alatt elnyom az álom.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

A felhőszakadás vagy vihar elmaradt, délelőtt már csak szedelőzködtünk, én nekiálltam ebédet főzni. Sajtos-tejfölös tésztát ettünk, finom volt. Aztán siettünk ki a buszmegállóhoz, hogy a gép indulása előtt másfél órával már kint lehessünk a reptéren. A busz nem jött, kétszer is bementem a portára, mondták, hogy ne aggódjunk, majd jön. Erre kb. 50 percet kellett várnunk, a gép indulása előtt kb. 25 perccel csekkeltünk be, aztán be is szálltunk. A gép 13:25-kor indult menetrend szerint, de 13:15-kor már gurult, és 10 perccel később emelkedett el a talajtól. Egymás mellett nem kaptunk már helyet, mert utolsónak jelentkeztünk be a járatra. Megint a Freaky Friday ment (Nem férek a bőrödbe), J. L. Curtis még mindig nagyon jó volt. Nem néztem meg újra az egész filmet, naplót írtam. Ja, és Csaba véletlenül benne hagyta a bicskáját a kishátizsákjában, és hogy ne vegyék el tőle, az én kishátizsákommal együtt feladta csomagként. Csak a naplót vettem ki gyorsan belőle. Sydneyben aztán felvettük a csomagjainkat, kicsit tébláboltunk, megnéztük, merre van a foglalt szállásunk, hogyan juthatunk oda. Kerestünk internetet, írtunk egy rövidet a fórumba, hogy nem vesztünk el. Mindezek után elindultunk a földalatti vasút megállója felé, hogy bérletet vegyünk. Megszólított minket egy idősebb férfi, és adott nekünk 2 szett hetibérletet, az egyik a reptéri vonalra szólt, a másik pedig zöld bérlet volt (green pass). Jó a kompra, buszra, metróra. Adtak még két szettet, hogy adjuk oda valaki hátizsákosnak. Mindegyik bérlet jó volt még négy napig, november 30-ig. Tiszta mák! A másik két szettre azóta sem találtunk embert. Talán még holnap, 29-én sem lesz késő. Nagyon boldogok voltunk, valamivel több, mint 100 AUD-t tudtunk így megspórolni. Metróval eljöttünk a Kings Crossig. Itt megkerestük a Roslyn streetet, egy sarokra volt a megállótól. Bejelentkeztünk, itt volt a foglalásunk eredetileg is, 45.09 AUD előleget fizettünk még otthonról. Kaptunk egy kétágyas szobát, amiről kiderült, hogy apartman, van külön fürdőszobája és külön konyhaszekrénye villanyrezsóval. A fizetést halasztották, mert az előleg miatt bonyolultabb helyzet alakult ki a szokásosnál. Ez a szoba 65 AUD volt egy éjszakára. Végül mindhárom napra itt maradtunk, és az árból jóváírták az előlegünket. Estefelé elindultunk kaját keresni, láttunk örömlányokat, bárokat, rosszarcú embereket, belőlük volt bőven. A Kings Cross a prostituáltak és a bűnözők körzete. Ennél egy rosszabb környék van még, nem messze innen, de ott nem voltunk. Szóval, találtunk egy libanoni takeawayt, ott vettünk egy fél grillcsirkét, miután egy közeli szupermarketben már vettünk zöldséget és öntetet. A szálláson megvacsoráztunk és bedőltünk az ágyba. 31. nap
2003.11.26.
Szerda
A konyhában a reggel is mozgalmas, de csak félálomban hallom, hogy beindult az élet, mire felkelek már nincs itt senki. Keveset reggelizünk, mert ebédre tésztát fogunk főzni és délben már indulnunk is kell. Épphogy elkészülünk, kiállunk a buszmegállóba, de a busz nem jön vagy ha jön, akkor nem áll meg. Zsuzsi kezd aggódni, de végül is van még másfél óra a gép indulásáig. Már csak egy óra. Zsuzsi másodszor megy vissza a recepcióra megkérdezni, hogy mi lesz a buszunkkal. Már csak negyven perc. A busz megérkezik végre, ráérősen felszedünk még egy másik helyen további 8-10 utast, aztán hét és fél perc alatt kicammogunk a reptérre, ahol sikerül utolsóként bejelentkeznünk. A csomagok feladása után jövök rá, a biztonsági ellenőrzésnél, hogy a bicskám a zsebemben maradt. Próbálom a táskámba becsempészni, de a röntgenen kiszúrják persze. Zsuzsi hátizsákjával visszamegyek, hogy feladjam azt is a késemmel. A pultos csajszi azt mondja, hogy már késő, már tart a beszállás, de addig rimánkodom neki, hogy mégis átveszi a csomagot. Egymás mögé kapunk helyet a 3. és 4. sorba, de hamar észreveszem, hogy az első sorban van még egy hely, ahol kényelmesen elférek, így átülök oda. Ezeken a Quantas belföldi járatokon csak hideg kaját adnak, az is elég vacak, az alkoholos italokért pedig külön fizetni kell, persze ez minket nem érint. Naplót írok, megint sikerül utolérni magamat. Sydneybe érkezés után gyors netezés egy automatánál a foglalt szállásunk címéért, aztán némi tanakodás és kérdezősködés után irány a metró. A pénztár előtt vagy 50 méterre megszólít egy férfi, hogy van két hetijegye, amiből még négy nap hátra van, használjuk nyugodtan. A barátjának is van két jegye, azt is ránk bízzák, hogy ha látunk hátizsákost, akkor adjuk tovább. Megörülünk, mert több, mint száz dollárt kellett volna fizetni ezekért, így meg ingyen lesz a busz, a metró és még a komp is. A szállást könnyen megtaláljuk, nem is problémáznak azon, hogy három nappal később érkezünk és két hét helyett csak három napot maradunk. Kipakolás után lemegyünk körülnézni, meg bevásárolni. Az utcán zajlik az élet, stricik, prostik, kidobó és becsalogató emberek álldogálnak a bárok ajtajában, mindenféle alak jön-megy. Nem hiába olcsó errefelé a szállás, ez egy ilyen környék. Rengeteg kajálda és netező hely van a környéken, egymást érik a kisebb-nagyobb helyek. A szobában van egy pici konyha rész (tűzhely, mikró, mosogató, evőeszköz, edény), főzhetünk is, ha akarunk.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Későn keltünk. Pótoltuk az elmaradt pihenést. Reggeli után elég későn, dél körül indultunk a városba. Először is kinyomtattuk a szállásfoglalásról a papírt, hogy az alapján jóvá tudják írni az előlegünket. Aztán elmetróztunk a Circular Quaybe. Ennek az öbölnek a partján fekszik az Operaház, a királyi botanikuskert és a felhőkarcolók egy része. Öt mólóról innét indulnak a kompok az öböl minden irányába. Először megnéztük az Operaházat kivülről-belülről. Este Beethoven IX. szimfóniája volt műsoron, de arra sajnos már minden jegy elkelt. Így hát nem mentünk az operába. Csaba pár percre hagyott csak magamra, mikor a lépcsőn álldogálva megszólított egy török, beszélgetni akart, de én nem beszélgettem vele, kevés volt az időnk. Ilyenre meg végképp. Elmondta azért, hogy van állandó letelepedési engedélye. Az opera után komppal kimentünk az állatkertbe, a neve Taronga Zoo. 3 körül értünk ki. Nagyon nagy élmény volt. Először is pont elértük a 3-kor kezdődő madár show-t, szabadon repülő madarakkal. Voltak galambok, fehérhasú halászsas, két bagoly, egy kakadu, aki röptében pénzt vett el az egyik nézőtől, majd visszaadta neki. Csaba épp baglyot fényképezett, mikor odajött hozzám Jason, aki a Litchfield Nemzeti Parkban, még Darwinban a vezetőnk volt. Nagyon jól esett ez nekem, nagyon jó fej volt. Azért volt épp most Sydney-ben, mert a nagyapjának van a születésnapja és összegyűlt a család. Aztán még azt is mondta, hogy hol is találkozhatnánk máshol Sydney-ben, mint az állatkertben. Elköszöntünk egymástól, aztán mi még háromnegyed 7-ig sétálgattunk az állatok között. Láttunk félig áteresztő üveg mögött oroszlánt, tigrist és gorillákat (volt kisgorillájuk is). Sétáltunk a madárházban, ahol csak a lantfarkú madár nem mutatta magát sehol, meg a medencében a kacsacsőrű emlős. Volt kookaburra, fekete kakadu, kéknyelvű gyík és sok minden más. Megnéztük a hüllőket, üveg mögött voltak. Láttunk alvó komodói sárkányt, szurikátákat, zsiráfokat (sárgarépával etették őket), himalájai hegyi kecskéket, fókákat, barnamedvét, kondorkeselyűt, koalát, gyurgyalagot, kengurut stb. Épp elértük az utolsó kompot, ami 7-kor ment vissza az öbölbe. Innét elsétáltunk a Sydney akváriumhoz (www.sydneyaquarium.au), és diákigazolvánnyal kedvezményes jegyet vettünk. (Az állatkertben is járt rá kedvezmény, így már bőven behozta az árát.) Hatalmas élmény volt. Voltak kisebb akváriumok édesvízi halakkal. Aztán volt, amelyikben fókák úszkáltak és pihentek a víz partján. Volt egy nagy fedett akvárium óceáni nagyhalakkal: fehér cápa, szirti cápák (ilyeneket láttunk mi is), kisebb-nagyobb és óriási ráják, jónéhány más cápafaj, pl. cáparája. Úszkált trevally is, meg az piros halfajta, amelyik éjszaka a búvárok mellé szegődik, hogy a lámpájuk fényénél könnyebben tudjon vadászni. Rengetegen laktak az akváriumban. Egy másik nagy fedett akváriumot kifejezetten a korallzátony élővilágának szenteltek. Sok ismerőst láttunk, kis halakat, bohóchalat, pillangóhalat stb. Kisebb akváriumokban láttunk még murénát, polipot, csikóhalat, medúzákat. Majdnem 10 óra volt, mire végigjártuk az egészet. Aztán haza, ettünk 1-1 szelet pizzát, én már nagyon éhes voltam, ez volt az éhezős napom. 32. nap
2003.11.27.
Csütörtök
Reggel sem sikerül kifizetni a szállást, mert kérik a foglalásról a levelet, így megint elhalasztjuk. Egy netezőben kinyomtatjuk, aztán bemegyünk a Circular Quay-hez metróval. Kiszállunk, előttünk a kikötő, balra a híd, jobbra az Operaház látszik, éreztem, hogy ide kell jönni. Innen indul az összes kompjárat is. Sétálunk a ragyogó napsütésben (reggel még ömlött az eső), megnézzük az Operát kívülről, aztán bemegyünk, hátha... Ma és holnap este 8-tól Beethoven IX. Szimfóniáját játsszák, megörülünk neki, de korán, mert már minden jegy elkelt. Lesz még egy Nigel Kennedy koncert, de sajnos az már nem fér bele az időnkbe, mert már megvannak a repjegyek. Átkompolunk az állatkertbe, ahol a diákigazolványunkra (Made in Bangkok) kedvezményt is adnak a belépőből. Már elég késő van, épp elérjük a 3 órai madár "show"-t, ahol a madarak "szabadon" röpülnek be/ki a színpadra a műsorvezető lány vezényletével és kommentálásával. Többféle sas, bagoly, fehér és fekete kakaduk, galambok, egy brolga és néhány patkány "lépnek fel". Előadás után míg én fényképezgetek, Jason (az idegenvezető Darwinból) megy oda Zsuzsit üdvözölni. Legjobban mindkettőnknek az egyik madárház tetszik, ahol a madarakon kívül gyíkok, hangyász, wallaby-k, rákok, egy kacsacsőrűemlős látható, bár ez utóbbit - éjszakai állat révén - nem sikerült megpillantanunk. A madarak elég bizalmasak, szorgalmasan kattintgatok, legalább dokumentumfotók legyenek. A koalák itt is alszanak, a zsiráfoknál épp etetés van, az oroszlánoknál két hónaposak a kicsik, van krokodil, komodói sárkány, baziliszkuszgyík, gorillák, csimpánzok, vörös pandák, szurikáták, stb. A másik klassz hely, ahol a honi madarakat mutatják be, ide ugyan nem lehet bemenni, csak kívülről lehet nézni őket, de így is nagy élmény a Madarak életében látott jószágokat közelről, élőben megfigyelni. Érdekesek voltak még az óriási botsáskák, a gyönyörű öreg fák, a libegő (bár erre végül nem ültünk fel) és az is, hogy a háttérben látszik a Sydney-öböl az Operaházzal és az Öböl-híddal. Az utolsó komppal (este 7) megyünk vissza, az Akvárium este 10-ig van nyitva, gondolunk egyet, ez még éppen belefér. A következő komp csak 8-kor megy arrafelé, ezért gyalog vágunk neki, a LP térképe alapján. Háromnegyedre érünk oda, még rengetegen mennek befelé. Itt is kapunk diákjegyet, hurrá. Az édesvizek lakóival kezdődik, itt a barramundi a legdöbbenetesebb, ami akér 1.8 méterre és 60 kg-osra is megnőhet. Itt egy 100-120 centis lehet, óriásinak tűnik már ez is. Ez a hal az itteni sporthorgászok kedvenc zsákmánya (a Kakaduban láttunk is egy épp akkor kifogott példányt). Az első óceánárium a fókáké, de az egyik már alszik, a másikat meg csak egy-két másodpercre látjuk. A második az igazi nagy élmény: Van egy hatalmas medence az öböl vizéből lekerítve, ennek az elején és a végén ablakok vannak, a két oldalán pedig egy-egy üveg alagút fut végig, amin a látogatók útja vezet keresztül. Így még alulról is láthatjuk az alagút felett elúszó, vagy éppen azon fekvő halakat. Csak tátjuk a szánkat az óriási cápák, ráják, teknősök, barrakúdák és nagytestű halak láttán, amint méltóságteljesen úsznak el előttünk. Egy-két halat, cápát már ismerünk a korallzátonyról, a többit csak filmekből, vagy egyáltalán nem. Percekig bámulunk itt-ott megállva, újabb és újabb fajokat felfedezve. Az utolsó óceánáriumot a korallzátony lakói népesítik be. Itt már sok-sok ismerős halat fedezünk fel, még Napóleon hal is van. Denevérhalakból egy nagy csapat úszik középen, itt is van két-három méretes cápa meg a mindenféle színes korall és hal. Majdnem zárásig nézelődünk, nagyon nagy élmény. Estére vissza a szállásra, gyors vacsora, zuhanás az ágyba. Elalvás előtt még egy kis LP, hogy mit nézzünk meg holnap.


Első dolgunk az internetezés volt reggel. Kb. fél órát neteztünk, behoztuk a lemaradást a fórumon. Aztán vettünk ebédre zöldséget meg kenyeret, kekszet, tejet, szendvicsnek valót és találtunk Kopikót is! Meg egy egész grillcsirkét, azt ettük meg a hostelben ebédre. Ebéd után a városházától kigyalogoltunk az öbölbe és kompra szálltunk. Egész délután kompoztunk. A Manly-öbölben szálltunk ki először, lesétáltunk a tengerpartra. Sok szörfdeszkás küzdött a hullámokkal, a parton rengetegen napoztak. A sétányt fenyőfák szegélyezték, 130 éve telepítették ide őket, amint egy kis tábla hidette. Port Douglasben a városon átvezető fő útvonalakat betelepített afrikai pálmák szegélyezték - kinek, mi tetszik jobban, vagy kinek mi nincs. Manly után a Neutral-öböl és a Balmain irányába indultunk egy másik komppal, de itt már nem szálltunk ki, csak nézegettünk. Átszálláskor (a központban) láttunk-hallottunk utcazenészeket didgeridoon játszani, és láttunk öltönyös "agent"-eket, akik úgy futottak a komphoz, mintha a Mátrixból léptek volna elénk. Egyikük futtában még pénzt is dobott az utcazenészeknek, az érme pördült néhányat és hangosan csörrenéssel landolt a többi között. Az öltönyös ügynökök hamarosan el is tűntek a szemünk elől. A kikötőben sok ember megfordul nap mint nap, sokan járnak be dolgozni a távolabb fekvő területekről. Kompozás után a Queen Victoria Galleries nevű megállóban felszálltunk a monorailre, ami egy belvárosi körsétára viszi az érdeklődőket, körbe-körbe. Fejenként 4 dollár volt a jegy. Nekem nagyon tetszett ez az utcák felett haladó városnéző körút, innen nézve pedig a régi és új épületek egymás mellettisége. Számomra ez és az öböl együtt egyedülállóvá teszi Sydney-t. A Circular Bayben vannak még az első telepesek idejéből származó épületek (18. sz. vége, 1788.). A város felé haladva több a 19.-20. sz. fordulóján épült ház. Nem szmogosak a házfalak, az egész belvárosi rész tisztaságot sugall. Sok a félkész épület, de számomra ez nem rontja az összképet. A monorailről a kínai kertre is vetünk egy pillantást a felismerés erejéig. Miuán körbementünk egy teljes kört, a Darling kikötő közepén szálltunk ki, és elgyalogoltunk az IMAX moziba. A 8 órai vetítésre még épp időben érkeztünk, de nem ment olyan film, ami érdekelt volna minket. Másnap reggel 10-kor ment viszont az Ausztrália, azt céloztuk meg inkább. A moziból kijövet hatalmas csődületet találtunk a téren, egy mutatványos-komédiás műsorára gyűltek össze. Nagyon vicces volt, ott is maradtunk végig. Jó sok nézőt bevont a műsorába. 60 centet adtunk neki, ennyi futotta, ő volt az első utcai "munkás", akinek adtunk egyáltalán valamit. Aztán haza, otthon séta az esti Kings Crosson. 33. nap
2003.11.28.
Péntek
Reggel sikerül végre kifizetni a szállást, szó nélkül levonják az otthonról utalt előleget. Netezés (3 dollárért korlátlan), megírjuk az elmúlt majdnem egy hét történetét. Kicsit elmegy vele az idő, bevásárlás, ebéd, szendvics gyártás, indulás a belvárosba. A kompállomástól először a Manly-sziget felé indulunk el egy jetcat-tel, ami szuper gyorsan jut el Manly-be. Ez egy kis üdülővárosnak tűnik, hosszú, homokos strandja van, a strandot különleges öreg fenyőfák szegélyezik, hűvös sétányt képezve a tengerpart mentén. Bár csak huszonegy-két fok van, tűz a nap, a homokon rengetegen napoznak (bár az ausztrálok nem nagyon, náluk a fehérség a divat), a vízben inkább csak szörfösöket látni. Sétálunk egyet a parton, elnyalunk egy fagyit, aztán megyünk is vissza a következő komppal. Most egy régebbi fajta visz, ennek már félóra kell (idefelé 12 perc volt az út). Megnézzük merrefelé megy leghamarabb komp és választunk egy járatot. Ez megint jetcat, de csak ide hoz a szembe szigetre, így ki sem szállunk, csak nézelődünk, hajókázunk. Gyorsan visszaérünk a kikötőbe, ahol aboriginal zenét játszanak az utcán. A következő komp indulásáig hallgatjuk őket. Megint egy régi fajta hajó, ez már elég messze elvisz (Birkenhead), kanyarog a szigetek között. Nem szállunk ki, megint csak hajókázunk. Visszafelé már megy le a nap, ismét elmegyünk az Operaház mellet, de már elvesztette az újdonság varázsát. A Darling harbour és a városközpont között jár a monorail nevű magasvasút, egy irányban megy körbe-körbe, megáll az összes érdekes, nevezetes helyen, jól lehet róla várost nézni, mivel az utca szintje felett megy végig. Ezen megyünk egy kört, 8-ra odamegyünk az IMAX mozihoz. Sajnos egyik filmet sem adják, amit kinéztünk, ezért a mozit holnapra halasztjuk. A mozi épülete előtt egy mutatványos-akrobata-komédiás szórakoztatja alkalmi közönségét, mi is végignézzük. Az öböl menti bárokban estélyi ruhás vendégek, karácsonyi céges partik mindenütt. Vacsorára megesszük a szendvicseket, alvás.


Hagymás tojást ettünk reggelire, összepakoltunk, és kijelentkeztünk a LIDO Apartments nevű szálláshelyünkről. A zsákjainkat még otthagytuk, és rohanvást indultunk az IMAX-be. 10 után pár perccel értünk oda, épp elértük a filmkezdést. Ausztrália, az időtlen földrész (Australia, the Land Beyond Time). Hatalmas volt a képernyő, nem tudtam befogni a tekintetemmel egyszerre az egészet, egyik irányban sem. Nagyon jó volt. A Wetlandsről ugyanúgy szólt, mint a sivatagi területekről. Ausztrália a legszárazabb ekkora kiterjedésű kontinens a földön. A középső területein fekvő sivatagokba egy évszázad alatt kb. kétszer folyik be az esővíz, az ott élő állatok csak erre várnak, és erre az időszakra aktivizálják magukat. Bámulatos módon alkalmazkodtak a szárazsághoz. A kenguru például egyszerre több embriót is képes hordozni, különböző életkorúakat. Akkor szüli meg a kölykét, ha van elég víz meg élelem. Egyszerre két különböző tejet is tud adni a kicsiknek, mindegyiknek a korához illőt. Itt a pelikánok is kiköltenek egyszerre akár 5 fiókát is, normális körülmények között viszont csak egyet. 45 perces volt a film, de hatalmas élmény. Voltak felvételek a naplementében fürdő Ulururól is, amit mi nem láthattunk ottjártunkkor egyik este sem. Ausztrália még a jégkorszak idején sem kapcsolódott össze egyetlen más kontinenssel sem. Japán pl. Ázsiával fagyott akkor össze. A mozi után megnéztük a kínai kertet. Engem nagyon jó érzések szálltak meg ott, úgy éreztem, minden részlet harmonikus viszonyban állt a kert egészével, az elrendezés pedig teljességet sugallt számomra. Eszembe jutott néhány dolog, amit még régebben a Feng Shuiról olvastam. (Nem vagyok egy Feng Shui szakértő.) Az utak kanyarogtak, volt vízesés, tó, a tóban halak, a formák mindenütt mozgásban voltak, még állóhelyükben is. A szem úgy pihent meg egy-egy részleten, hogy nem futotta ki magát a tekintet (áramolt a chi). Volt egy kis dombon egy kis pavilon is, ahonnét az egész kertet be lehetett látni. Találkoztunk egy nagyon barátságos gyíkkal is, hagyta magát fényképezni. A séta végén teáztunk, teáskannában kaptunk oolong teát, amit aztán kis porcelán "kupakból" hörpintettünk fel. A kínai kertből rohanás vissza a szállásra, zsákok fel, metró, reptér. Kb. 50 perccel indulás előtt értünk ki, épp elértük a beszállást, mert a Virgin Blue pultjai előtt hosszú sorok kígyóztak. Melbourne-ben Jutka kijött elénk kocsival, és azonnal indultunk a Great Ocean Road (a Nagy óceáni út) felé, ami a 12 apostol természeti csodája felé vezet. Hamarosan rátértünk a déli óceánparton vezető útra. Megálltunk egy helyen, hogy megfürödjünk az óceánban. Jó hideg volt a víz, végül Jutkával ketten merészkedtünk be. Hatalmas hullámokon úsztunk át. Mikor beledugtuk a lábunkat a vízbe, azt hittem, nem tudom megszokni a nagyon hideg vizet, Csaba nem is jött velünk tovább. De mégis sikerült, azt éreztem, hogy a testem védőréteget von körém, közvetlenül a bőröm alatt. Még sose volt ilyen élményben részem. Aztán megszárítkoztunk a napon, és meg sem álltunk az Erkins Waterfalls nevű vízesésekig. Egy útmenti kocsmát kerestünk vacsorához, a Grand Pacific Hotel lett belőle. Kivülről szerény, de azért nagyon elegáns épület volt. Menta szószos tandoori csirkét ettem, isteni volt. Jutka vezetett még valamennyit, aztán betértünk egy útszéli kempingbe, felvertük a két sátrat és aludtunk. Azaz aludtunk volna, nekem nem sikerült. Meleg volt, és a sátorban bent is nyüzsögtek a mini legyek, amik az ember szájába, orrába, szemébe is belemásznak. Gyakran felébredtem, sokat forgolódtam. 34. nap
2003.11.29.
Szombat
Reggel gyors pakolás, hagymás rántotta, kijelentkezés, zsákok leadása, futás a moziba. 11 percig nem jön a metró, már kezdünk lemondani a tízórai előadásról, de végül mégis elérjük. Ausztrália - az időtlen földrész a film címe. A vászon tényleg hatalmas, bár ez a film nem használja ki a teljes felületet (előtte egy másik film előzetese ment, az kiért a két széléig). Csodálatos képek a nagy szigetről, az Uluru esőben, kenguru, koala, hangyász, thorny devil, pelikánok, békák, halak, krokodilok, tájak, stb. Nagyon tetszik mindkettőnknek, az egész látómezőt betölti a kép, jó a zene is alatta és még a narrátort is érteni lehet. Mozi után irány a kínai kert. Ez egy kis zöld sziget a város közepén, padokkal kínai pavilonokkal, teaházzal, egy gyönyörű, nagy gyíkkal, búbos cinegékkel, kis tavakkal, csobogókkal. Körbesétálunk, iszunk egy teát. Vissza a szállásra a csomagokért, reptér. A Virgin Blue-val repülünk, itt mindenért fizetni kell, de legalább nem sokat. Érkezéskor nem látjuk Jutkát, de mire a csomagjainkat megtaláljuk, előkerül ő is. Már mindent összekészített, így azonnal indulunk a Great Ocean Road felé. Melbourne-t kikerüljük, az autópályán nyugat felé tartunk. Eleinte nem sok látnivaló akad, a tengerparti részt elérve viszont gyönyörű a kilátás. Minden zöldell, eukaliptusz erdők, füves dombok, birkák, tehenek, egyszintes házakból álló települések az út mellett. Lorennél felmegyünk megnézni az Erhing vízesést. Az itteni esőerdők jellemző fája a páfrány és a hatalmas eukaliptuszok (több száz évesek). A tengerparton megállunk fürödni egy helyen, én csak bokáig megyek a 13-14 fokos vízbe, de a két lány beleveti magát a hullámokba. A levegő sem túl meleg, huszon-egynéhány fok lehet, szerencsére a nap süt rendesen, jól esik a melege. A parkolóban milliárdnyi mikroszkopikus méretű légy (muslinca?), ellepik az embert, beborítják a ruhát és a szabad bőrfelületeket. Kicsit zavaró, de nem vészes. Vacsorázni egy út menti hotelben, a hangzatos Grand Pacificben állunk meg. Finom a kaja, talán egy picivel lehetne nagyobb az adag, bár így sem maradunk éhen. A sötétben még megyünk egy darabig, majd egy kempingben állunk meg aludni. Sátorverés, szunya.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Reggel fél 6-kor Csabával felkeltünk, sok madarat hallottunk, lesétáltunk a tengerpartra, épp kelt fel a nap, egy vörös csík látszott az ég alján. A víz színe gyönyörű szürkészöld volt. Gyorsan összeszedelőzködtünk, fél 7-kor indultunk is tovább. Nem fizettünk a szállásért, mert nem volt kinek, tegnap este legalább 11 volt már mire ideértünk. Nemsokára megérkeztünk a 12 apostolhoz. Az apostolok mészkő képződmények, oszlopok, amelyeket a tenger hullámzása hozott létre. A víz először barlangokat mosott ki, aztán ezek teteje beszakadt és az oszlopok a vízben maradtak. A hullámok munkájának köszönhetően 2 cm-es az erózió évente. Kicsit felhős volt az ég, de azért szépen sütött a nap. Az egyik kilátóhelynél láttunk egy kéknyelvű gyík párt, épp enyelegtek. Az apostoloktól hazafelé menet megálltunk az óceán partján egy gyönyörű lagúnaszerű képződménynél. Bementünk egy barlangba, ahol néhány cseppkő is lógott a plafonról. Egy partfal mentén lehetett csak bejutni, amit időnként elöntöttek a hullámok. Én nem úsztam meg száraz lábbal, a velem szemben érkező pár másodpercet tétovázott, így nem sikerült elég gyorsan elhaladnunk egymás mellett. Egy pataknál is megálltunk később, köveken sétáltunk be egy vízesésig. A következő állomást időleges esőerdőként aposztrofálják, régen itt teázóhely működött. Ma is sokan járnak piknikezni (a vasárnapi ebédre értünk ide) az erdő út felőli részére eső pipitéres rétre. Jutka már ismerte ezeket a helyeket, ezért mutatta meg nekünk is. Ebédre fish&chipset ettünk. Késő délutánra járt már az idő, amikor egy olyan patakhoz értünk, amelyik egy homokpadon keresztül az úttól nem messze folyt bele az óceánba. Fürdést terveztünk, de hidegebb volt a levegő, mint előző nap, ezért csak végiggázoltunk a homokmederben az édesvízi folyosón, követtük a víz folyásának irányát egészen az óceánig. Ez a rész volt a legjobb. Az édesvíz meleg volt, az óceán hideg. Ahol találkoztak, felváltva volt meleg és hideg a víz. Aztán irány Melbourne. Én szunyókáltam kicsit a hátsó ülésen. Melbourne-ben Jutka bevásárolt a központban, mi addig a közelben sétálgattunk. Nekem szimpi volt ez a környék, sok fiatal lógott erre a barátokkal, esti életet éltek: kajálás, sörözés, kollegázás. Jutkánál mi a nappaliban aludtunk, de előtte még megnéztük a fórumot. Jutka most látta csak, hogy van egyáltalán. Éjfél körül aludtunk el. 35. nap
2003.11.30.
Vasárnap
Elég kényelmetlen a fekhelyünk, forgolódunk, nem sokat sikerül aludni. A madarak már háromnegyed négy felé rákezdik, majdnem fel is kelek, de rájövök, hogy a távcső a kocsiban van, így még fél hatig nyugton maradok (meg a szemem is ég egy kicsit). A tengerparton folytatódik az út, egy kisvárosban megreggelizünk, aztán hamarosan elérjük az Apostolokat. Itt rögtön az első sziklánál varjakat próbálok fényképezni. Az időjárás nagyon változékony, beborul, kiderül, néha csepereg egy kicsit, máskor tiszta erőből tűz a nap. Kisétálunk a kilátópontokig, fényképezünk, nézelődünk. Az egyik ösvényen nagy kövér kéknyelvű gyíkok násza folyik a turisták népes nézőserege előtt. A következő állomás, a Lock Ard Gorge csak néhány kilométerre van, itt le lehet menni a tengerpartra, ahol homokos öböl van a kanyon szerű falak mögött. Van lenn egy barlang is cseppkövekkel. A bejutáshoz (mármint száraz lábbal) ki kell számítani, hogy mikor jön a következő hullám, mert a víz egészen a sziklafalig felcsap. Nehezítésként szemből is próbálkoznak és útközben csak egy-két kiálló szikla van, amire fel lehet állni. Egy kis futással azért meg lehet oldani, nekem legalábbis sikerül. Fényképezgetünk, lassan elérek az utolsó kockáig (kifogyok a diafilmből). Visszaindulunk, néhány száz méter után Jutka megáll, az út melletti bozótban fekete kakaduk eszegetnek. Messze vannak, de azért két kockát nyomok rájuk, hátha. Hazafelé megállunk a vadkutya folyónál, ahol beleömlik a tengerbe, mert fürdeni akarunk egyet. A tenger nagyon hideg, a folyócska (vagy inkább patak), egész tűrhető, viszont a levegő elég hideg, szeles. Téblábolunk egy kicsit a patakban, de nyugat felől jön az eső, inkább tovább indulunk. A tengerparti rész után most egy másik úton megyünk, itt is zöld dombokon legelésző birkanyájak között vezet az út. Az eső nem ér utol minket, a naplemente gyönyörű fényeket varázsol a tájra. Mire Melbourne-be érünk, már egész besötétedik, egy keveset látunk a city fényeiből is. Séta a bohém negyedben, Jutka bevásárol, aztán hazamegyünk hozzá. Kijavítom a számlálót a honlapon, vacsora (Jutka finomat főz) fekvés.


< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >