Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 162. nap
2004.04.04.
Vasárnap
A szobában légkondi van, így majdnem délig bírunk aludni (az időeltolódás miatt ez nekünk még csak tíz óra). Átköltözünk egy másik szobába, ahol csak két ágy van, beadjuk a ruháinkat mosásra, a recepciós csaj jól beszél angolul, ad egy térképet és elmondja, hova lehet menni a környéken. Közben elkészül a mosás, kiteregetünk, elindulunk. Vasárnap sokfelé tartanak bolhapiacot, a legközelebbit megnézzük. Rengeteg festő, szobrász kínálja műveit, mindenféle kacat is van, érmék, bélyegek, fényképezőgépek, tangótáncosok. Körbenézünk, aztán beülünk egy étterembe. Csak egy szabad asztal van, ez jó jel. Rántott csirkecomb filé sajttal, hasábbal, zöldborsóval az ebédünk, nagyon finom. Az utcára kiérve rögtön egy fagyizó következik, nem gombócot adnak, hanem negyed-, fél- és egyliteres csészékbe teszik bele kis lapáttal. Kettőnknek veszünk egy negyedlitereset (csoki, kókusz, málna). A következő sarkon, egy gyógyszertár lépcsőjén esszük meg, ahogy azt a helyiektől látjuk. Elsétálunk a Plaza del Mayohoz, onnan meg az obeliszkhez. Kicsit üldögélünk a téren, majd buszra szállunk, kimegyünk a La Boca negyedbe, ahol színes házfalak közt sétálunk, a vendéglők előtt tangózó párok, Zsuzsit fel is kéri az egyik táncos (engem is próbál rávenni egy csinos táncos lány, de én nem vállalom). Már elég késő van, az árusok nagy része már összepakolt, mi még sétálunk egy kicsit. A közeli stadionban éppen véget ér egy focimeccs, a rendőrök lezárják a környéket, a szurkolókat kordonokkal terelik a megfelelő irányba. Emiatt az a busz sem jár, amivel jöttünk, egy másikkal megyünk vissza, így egy kicsit gyalogolni kell. A téren, ahol délelőtt a bolhapiac volt, már csak az árusok üres bódéi vannak, gyerekek karneváloznak hangos dob- és sípszóval, színes egyenruhákba öltözve. A tér egyik sarkában szól a tangó, a nők a táskájukból előkapják a táncos cipőjüket és várják, hogy táncba vigyék őket. Egy ideig nézzük a táncolókat, többen is nagyon jól csinálják. Visszamegyünk az étterembe, vacsorára pizzát eszünk, ez is finom. Internet, séta haza, a ruhákat beszedjük a teraszról, fürdés, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 163. nap
2004.04.05.
Hétfő
Nincs ablak, ezért megint csak későn eszmélünk fel (fél 10 felé). Van egy csomó dolgunk, pl. csomagot feladni, CD-t, filmet venni, repjegyet intézni, állatkertbe menni. Kiderül, hogy ma munkaszüneti nap van a Falkland-válság (itt Islas Malvinas) emlékére. A nagyobb posták zárva vannak, a kicsikben csak két kilós súlyhatárig lehet csomagot feladni és dobozt se lehet kapni. Egy közeli boltból szerzünk dobozt, a filmeket, néhány CD-t és teát tudunk beletenni úgy, hogy a súlyhatár alatt maradjunk. Netezünk is egy picit ugyanit, nem jött semmi fontos/érdekes. A repjegyet sikerül telefonon elintézni, csak annyi a változás, hogy húsz perccel hamarabb indul a gép. Megreggelizünk az Európa kávézóban (finom péksütemények, tea). Kibuszozunk az állatkertbe, ahol ünnepnap lévén nagy a tömeg. Van akvárium, hüllőház, fóka-show, sajnos a madarak zöme kis ketrecekben van, nincs átsétálós röpde. Van egy trópusi ház is, vízeséssel, koatikkal, de elég kevés állat és növény van benne. Vannak afrikai állatok is (elefánt, víziló, zsiráf, zebra, néhány madár) meg itteniek is, guanaco, láma, alpaka, vikunya. Az akváriumban csak édesvízi halakat tartanak, az itt honos halakat mutatják be. Majdnem zárásig itt nézelődünk, utána negyedkilós fagyi, aztán irány a Florida (az itteni Váci) utca. A városnak ez a része nagyon hasonlít a pesti belvárosra, az épületek jellege meg a hangulata szinte ugyanaz, csak itt minden sokkal nagyobb, végül is ez egy tizenötmilliós város. CD-ket válogatunk, meg filmet keresünk, de a fotós boltok zárva tartanak. Találunk pár jó zenét, nagy élet van errefelé, ezekben a sétáló utcákban. Hamar kiderül, hogy a keresztutcák is ugyanilyenek és a párhuzamosok is bevásárló utcák. Végül belefáradunk a gyaloglásba, egy rövidet netezünk, aztán taxival hazavitetjük magunkat, vagyis a kedvenc éttermünkbe, ahol én hatalmas szelet steaket eszem zöldkörettel, Zsuzsi meg a tegnapihoz hasonlót kér csak sertéshúsból. Utána még beülünk egy bárba, ahonnan zene szűrődik ki, három fiatal srác egész jó jazzt játszik. A szünetig hallgatjuk őket, aztán hazamegyünk.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 164. nap
2004.04.06.
Kedd
Éjszaka szakad az eső, még reggel is kopog a tetőn, alig akaródzik kimászni az ágyból. Összepakolunk egy újabb adag küldeni valót, eltaxizunk a központi postáig, ahol nincs doboz, viszont elég drága lenne a feladás. Mivel a lényeg, a filmek már úton vannak hazafelé, úgy döntünk, hogy inkább majd Brazíliából próbáljuk meg feladni a csomagot. Megreggelizünk az üzleti negyedben, itt egymást érik a kávézók, pékségek, van választék. Visszamegyünk a Floridára, két boltban sikerül venni öt tekercs Sensiát, jó drágán. Taxival vissza a szállásra, kijelentkezés, taxi a reptérre. Kicsit késésben vagyunk, de a taxis elég jól hajt. A reptéren alig találjuk a légitársaságot (American Falcon), aztán mikor megvan, kiderül, hogy nem is ide (Ezeiza) kellett volna jönnünk, hanem a másik reptérre (Aeroparque), ami valahol a városban van, ahonnan drága pénzért jöttünk ide. Vagy öt percet telefonál a pultos nő, aztán megnyugtat, hogy még épp átérünk, majd ő odaszól, hogy várjanak meg minket. Gyorsan fogunk egy taxit, megyünk vissza a városba. A gép indulásáig egy óra van hátra, az út kb. egy órás... A taxis elég jól megy (80-as táblánál 100-zal), de így is csak az indulás (felszállás) percében érünk oda az Aeroparque-be. Az AF pultnál senki, megkérdezek valakit, hogy hol van az indulás, azt mondja, hogy végig a folyosón aztán fel az első emeletre. Megyünk, megyünk, a folyosó nem akar véget érni, és emeletre vezető lépcsőt sem látunk. Megint megkérdezek egy biztonsági embert, azt mondja, rossz irányba megyünk, erre az érkező járatok vannak, forduljunk vissza. Nem akarok hinni neki, szerencsére ahogy megfordulunk, meglátjuk a lépcsőt, meg egy stewi is arrafelé integet, hogy oda kell mennünk. Az emeleten semmi felirat, hogy mi merre, de ott egy őr, megkérdezem hogy AF, Iguazu, erre rákezdi, hogy le kell menni földszintre és ott bejelentkezni, blablablabla. Nem hiszek neki, addig rázom a fejem és mondogatom, hogy NO, míg beenged a mögötte lévő folyosóra, a biztonsági ellenőrzéshez. Bedobjuk a cuccainkat a röntgenbe, átmegyünk a kapun, már kezdenek is problémázni, Zsuzsit odaküldöm a pulthoz, hogy addig is tudja meg, hátha vár ránk az a gép. A biztonsági emberek közlik, hogy a sátor semmiképpen se mehet fel a gépre, és Zsuzsi zsákjában megtalálják a bicskáját, így azt sem akarják engedni. Próbálom nekik megmagyarázni, hogy eszünk ágában sincs ezeket felcipelni a fedélzetre, meg hogy sietnénk, mert a gép már csak ránk vár, persze a spanyolom ehhez már nem elegendő, ők meg egyáltalán nem beszélnek angolul. Közben látom Zsuzsin, hogy ő sem boldogul, ott hagyom a cuccainkat és átmegyek hozzá a pulthoz, ahol épp akkor deríti ki a csaj, hogy nem is hozzá tartozik ez az ügy, hanem egy másik lányhoz. Átmegyünk ahhoz, forgatja ő is a jegyünket, telefonálgat és úgy tűnik, megoldódik a dolog. Zsuzsi elmegy a zsákjáért, persze a biztonságiak ottfogják, visszaküldik a kapu másik oldalára, pedig közben a csajszi már kiállította a beszállókártyáinkat és sürget, hogy menjünk már a géphez. El is indul, kiáltok Zsuzsinak, hogy jöhet, de csak nem eresztik. Előkerül egy biztonságis főnök is, aki szintén csak spanyolul beszél, a köszönésig jutunk a kommunikációban. Én nem veszek tudomást róluk, amit kicsit zokon vesznek, kézzel-lábbal magyarázzák, hogy nem vihetjük fel a gépre a cuccainkat, én meg azt, hogy nem is akarjuk felvinni, és ne vacakoljanak már, mert már a kifutón vár ránk a gép. Végre valaki megérti, hogy mi a helyzet és kapunk a csomagjainkra cédulát és mindenki megnyugszik, minket meg egy reptéri ember elkísér az épület ajtajáig. Egy kisbusz jön értünk, elvisz egy Southern Wings gépig, berakják a csomagjainkat, felmegyünk a lépcsőn és beülünk az első sorba (mint a Nagyon Fontos Emberek :). Ekkor már dél van de még most sem indulunk, csak tíz perc múlva. Egy hajszálvékony szendvics az ebéd meg három (szó szerint) aprósütemény. Már épp kezdek elbóbiskolni, mikor megérkezünk az Iguazuhoz. Itt van vagy harminc fok, jólesik a meleg. A turista infó átverés, rögtön le akarják gombolni rólunk háromnapi szállás árát, persze nem fizetünk előre semmit. Az ATM-ből kifogyott a pénz, a városba 4 dollárért jutunk be. Az igazi turista infónál kiderül, hogy van két kemping is a városban, kár, hogy nem kérdeztük a sofőrt, aki behozott, mert ott jöttünk el mellette. Veszek ki pénzt, de elfelejtek trükközni, így két százast kapok, ami szinte elkölthetetlen, senki nem tud visszaadni belőle. Próbálom felváltani, végül Zsuzsinak sikerül, egy étterem tulajdonosnak van pénze. Már nem esik olyan jól a meleg, dől rólunk a víz, ülünk a buszmegállóban, a busz meg nem akar jönni. Nagy sokára jön meg, már odasültünk a megállóba. Nem áll meg a kempingnél, még jó, hogy észreveszem, amint elhagyjuk, így csak egy kicsit kell visszagyalogolni. Kibontjuk a sátrat, az még mindig csurom víz a dzsungel óta, elég büdös és mintha kezdene penészedni. A felső részt fellógatjuk egy fára, az alsót felállítjuk száradni. Elmegyünk az étterembe enni valamit, egyelőre csak szendvics van. Nem baj rendelünk abból, kiderül, hogy frissen sült rántott hús van a kenyérben, finom. Átmegyünk a medencéhez, bár a vize nem a legtisztább, de fürdünk egyet, jól esik a víz. Lassan lemegy a nap, bepakolunk a sátorba, Zsuzsi még hajat mos, aztán bemegyünk a városba. Először csak netezni akarunk, de nem találunk a közelben. Netezünk, kiderül, hogy fogytán a pénzünk, még csak most terhelték le a falklandi kp felvételt. Benézünk a központba, a lányoknak keresünk ajándékot, kapunk is gyűrűket. Itt is dobolnak, itt is gyerkőcök csinálják, itt is jól. Visszasétálunk a kempingbe, pizzát eszünk, menta teát iszunk.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 165. nap
2004.04.07.
Szerda
Korán kelünk, a hátizsákokat beadjuk az étterembe, kibuszozunk a madárparkba. Fél 8-ra érünk oda, kiderül, hogy csak egy óra múlva nyit ki. Addig sétálunk a szomszéd kertben, látunk egy nagy fekete, hosszúfarkú madarat (hasa sárga, farka vége fehér, szemöldöke kék) meg egy villanásra egy piros-fekete madarat, talán skarlát tangara, meg egy kiskadee félét. Kinyit a park, a bejárattól még egy kilométert kell menni. Nem is madárpark ez igazából, hanem beteg és elkobzott állatokat, főleg madarakat tartanak, illetve készítenek fel az önálló életre. Vannak tukánok (két faj), futómadarak (2), baglyok, araszárik, papagájok, arák, sasok, sólymok. Végignézzük őket, egy önkéntes az idegenvezetőnk. Megint buszra szállunk, irány a vízesés. Mire odaérünk, nagyon megéhezünk, ezért kajával kezdünk (vacak pizza szelet, jó drágán). Kisvonattal megyünk egy darabon, kis várakozás, újabb vonatozás az Ördög torkáig. Itt nagyon széles és nagyon sekély a folyó, vagy egy km-t kell menni a hidakon magáig a vízesésig. Tűz a nap, a levegőben színes pillangók imbolyognak körülöttünk, megpihennek néha a korláton. Kis türelemmel fel lehet venni őket a kezünkre, nekem öt a rekordom. Csodálják is a szembejövők, sokan lefényképezik, videózzák a szelíd jószágokat, a kisgyerekek tágra nyílt szemmel bámulják. Lassan odaérünk, elénk tárul a zuhatag, Itt félkör alakban szakad le a víz, az alja nem is látszik a felcsapódó vízpermettől, belevész a fehér ködpárába. Fényképezünk párat, elindulunk visszafelé. A híd alatt találok egy nagy pókot, míg nézegetjük, egy jégmadár száll a közelünkbe (zöld-fehér, talán Amazon). Egy gém érkezik a nádasba, egy csigát hoz a csőrében a fiókájának. A fióka előtt töri fel, majd megmutatja neki, hogyan kell megenni. Mikor elfogy az ennivaló, már indul is a következő adagért. Nagyon meleg van, folyik rólunk a víz, az ásványvizet csak félliterenként árulják, jó drágán. Megyünk, mert nem bírjuk tovább a tűző nap melegét. Az állomástól csónakon megyünk vissza egy "ökotúra" keretében. Kajmánok és kormoránok mutatkoznak csak, a forróságban minden állat igyekszik az árnyékban maradni. Kitesz a csónak, teherautóval visznek tovább a Cataratas állomásig. Itt elindulunk az egyik útvonalon, innen jó kilátás nyílik a vízesésnek erre a részére. Már nagyon melegünk van, végre megtaláljuk a befizetett hajóút indulási helyét. Van egy kis sziget is a vízesés két ága között, többen fürdőznek ott lenn, ezért először mi is átmegyünk lehűteni magunkat egy kicsit. Nincs nálunk fürdőruha, ezért csak alsóneműben megyünk be a vízbe, ahonnan pillanatok alatt kiparancsolnak, ugyanis úszni tilos, igazából csak a part menti sekély vízben lehet pancsolni. Megszárítkozunk egy kicsit, aztán megyünk motorcsónakázni. Nagyon sokan vannak, kicsit várnunk kell. A mentőmellény itt is kötelező, beszállunk, mindenki Iguazus nylonzacskót szorongat, itt osztogatták, hogy a legfontosabb dolgokat ebbe tegyük bele, hogy el ne ázzanak. Elindulunk, előbb jobb felől közelítünk a zuhataghoz, nem megyünk túl közel, akár még fényképezhetnék is ha nem lenne elpakolva a gép a hátizsák mélyére. Visszafordulunk, elmegyünk a baloldali ághoz, itt egy kanyon van, amibe oldalról is vízesések ömlenek. Látunk egy másik hajót, épp átmegy az egyik vízesés alatt. Hűha, lehet, hogy mi is...? Kapitányunk fejébe húzza földig érő esőkabátját, gázt ad és már megyünk is a víz alá. Először a hajó jobb oldalát teszi be a lezúduló víz alá, aztán fordulunk, a mi oldalunk következik. Mikor bemegyünk a vízfüggönybe, semmit se lehet látni, próbálom nyitva tartani a szemem, de a víz úgy ömlik, hogy nem sikerül. Azt mondani se kell, hogy bőrig ázunk, vízben ülünk és a lábunk is vízben tocsog. Próbálom emelni a zsákomat, hátha úgy nem ázik szét teljesen. Visszakanyarodunk a jobboldali ágba, megcélozzuk a legnagyobb vízesést és egyenesen belehajtunk. Most már tényleg mindegy, úgyis vizesek vagyunk. Ebben is forgunk egy kicsit, aztán vissza a partra, véget ért az "aventura nautica". A ruhánkból csavarni lehet a vizet, persze már nincs mit levennünk magunkról, elindulunk a kijárat felé. Az út elég bénán van kitáblázva, nem a kijárat, hanem a Sheraton hotel felé vezetnek a nyilak. Nem baj, így is elkeveredünk az állomásig, ahol rövid várakozás után jön is a vonat, elmegyünk vele a kijáratig. Kigyalogolunk a buszhoz, szerencsére az is jön hamar. A kempingnél leszállunk, felkapjuk a cuccainkat az étteremben és mindjárt rendelünk is egy pizzát vacsorára. Fürdés, száraz ruha, pizza, menta tea, fogmosás, lefekvés.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 166. nap
2004.04.08.
Csütörtök
Korán kelünk, ma sokkal jobban aludtunk, mint tegnap, előszedtük a hálózsákokat is. Összepakolunk, megszárítjuk a sátrat, iszunk egy teát, veszünk valami sajtos pogácsa szerűt, aztán elindulunk Brazíliába. Kiülünk a buszmegállóba, hamarosan jön egy busz, ami elvisz a határ argentin oldalára. Útlevél ellenőrzés, a busz nem vár meg minket, még látjuk elmenni, állítólag majd a következő felvesz. Március 8-i pecsétet kapunk, Zsuzsi visszaviszi az útleveleket kijavíttatni, kapunk másikat. A következő busz vagy húsz perc múlva jön és elvisz a brazil határig, ott kitesz. Az útlevél ellenőrzés nem túl logikusan a másik oldalon van, ahol kifelé mennek az autók, ott van a beléptetés. Szerencsére mi jó helyen állunk sorba, kapunk pecsétet, okosan oda ütik, ahova csak a magyar hatóságok irkálhatnak. Vagy félóráig nem jön busz, már kezdjük unni a várakozást, még jó, hogy csomagokkal jöttünk, ezt nem lehet egy nap alatt háromszor megcsinálni. Végre jön a busz, sajna nem a vízesés/madárpark felé megy, hanem be a városba. Zsuzsi megkérdezi a sofőrt, hogy van-e kemping errefelé, egyszer csak szól, hogy itt szálljunk le, itt a kemping. Leszállunk, kempingnek se híre, se hamva, előkerül egy taxis, szerinte oda csak taxival lehet eljutni, és ugyan csak három kilométer, de sétálni veszélyes. Sokalljuk a tíz reaios viteldíjat, inkább átmegyünk a másik oldalra, akkor inkább a madárparkba megyünk előbb. Tíz percen belül itt a busz, megáll a madárparknál is. A jegyszedő (eladó) elfogadja az utolsó húsz pesosunkat, bár kicsit furcsán váltja át, nem teljesen értem a matematikáját. A busz bement a reptérre előbb, legalább tudjuk, hogy hova kell majd mennünk holnap reggel. A parknál meglepődünk a belépőn (8 USD), de kiderül, hogy megéri az árát. Van több röpde (egy Pantanalos is), hüllők, lepkék, kolibrik, flamingók, kazuár, koronás daru, strucc, rengeteg tukán, ara. Az első két röpde után kijövünk az étteremhez, mert már nagyon éhesek vagyunk. Hamburger, narancslé, fagyi, elfogadják a pesot is (1:1), meg a dollárt is (1:2.85). Visszamegyünk, megnézzük a hüllőket és a lepkeházat, ahol kolibrik is vannak. Nagy élmény újra közelről látni ezeket a repülő ékszereket, hallani jellegzetes szárnysuhogásukat, figyelni civakodásukat. Zsuzsi most látja őket először, neki is nagyon tetszenek. ő kimegy naplót írni, én meg vissza a röpdékbe fényképezni. A tukánok be vannak indulva, jönnek oda az emberhez, csipkedik a ruhám, a kezem, olyan közel jönnek állandóan, hogy nem tudom őket fényképezni. Az egyik a gépet és az objektívet is megharapdálja, hiába mondom neki, hogy az nem ehető. Elmegyek a másik objektívért Zsuzsihoz, mert annak kisebb a közelpontja. Sajnos mire visszaérek, tömeg van a madaraknál, mindenki tukánnal akar fényképezkedni. Átmegyek a papagájokhoz, az egyik olyan kíváncsi, hogy mikor ráfogom a gépet, átugrik az objektívre. Letessékelem onnan, akkor meg a vállamra ugrik. Mindenáron meg akar enni, végül visszazavarom a fájára. Közben az arák éktelen rikácsolásba kezdenek, egynek is nagy hangja van, hát még húsznak egyszerre. Zömük kék-sárga és zöld (ami valójában piros-kék) ara, egy jácint ara van csak közöttük. Újabb csoport látogató jön be, félrehúzódom, várom, hogy elmenjenek. A kíváncsi papagájom hirtelen az egyik csaj fején landol, a hajgumiján rózsaszín gombok vannak, azt nézi finom falatnak, próbálja megszerezni. A lány sikít, nagyon megijed, a barátja odatartja a kezét a madárhoz, az átmászik rá de elkezdi csipkedni a fiút. Az hiába nyújtogatja a karját a fa felé, a madár inkább a válla felé igyekszik, hogy a fülét is megkóstolja. Ez már a fiúnak is sok, visszahesegeti a papagájt a fára. Én jól szórakozom az előadáson, most meg hirtelen arák szállnak el az emberek között újabb riadalmat okozva. Visszamegyek Zsuzsihoz, a flamingók épp itt vannak a kerítésnél, próbálom lefényképezni őket. Benézünk még a szuvenír boltba, Kay néninek veszünk egy Iguazus-tukános gyűszűt a gyűjteményébe. A kijáratnál megkérdezzük, hogy van-e kemping, kiderül, hogy épp szemben kell elindulni az úton és kb. 700 méterre van egy. Odagyalogolunk, még mindig nagyon meleg van, a környéken a madár se jár. A kemping annyira drága (24 reai), hogy ki se bírjuk fizetni. Visszagyalogolunk az úthoz, van ott egy buszmegálló, de inkább gyalog vágunk neki a reptérre vezető útnak. Kiderül, hogy ami busszal olyan közelinek tűnt, az nincs is annyira közel, de legalább hegynek felfelé kell menni. Lassan, de csak elfogy a távolság, odaérünk. A reptér kihalt, de annyit sikerül megtudnunk, hogy innen fogunk reggel repülni. Úgy döntünk, hogy kihúzzuk itt az éjszakát, a két taxizás és a szállás árának töredékéért ehetünk, ihatunk itt és biztos nem késsük le a gépet. Vacsorára hamburger, torta, tea, narancslé, ananász lé, aztán naplóírás, Zsuzsi most előnyben van, ő tévézik. 23:40-kor jön az utolsó gép, éjfél felé hozzákezdünk bevackolódni a váróterem egyik sarkába. Lámpaoltás után jön egy biztonsági őr, megkérdezi, hogy itt fogunk-e aludni, bevalljuk, hogy igen, ez a tervünk. Megmosakszom, leterítem a polifoamot, épp a hálózsákomat csomagolom ki, mikor visszajön az őr a főnökével. Megnézik a jegyünket, útlevelünket, megkérdezi, hogy miért nem mentünk hotelbe, aztán azt mondja, hogy csak akkor maradhatunk, ha felveszem az ingem. OK, ezen ne múljon. Alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 167. nap
2004.04.09.
Péntek
Az utolsó gép ott parkol a közelünkben, és csak fél kettő felé állítják le a motorját, utána viszont olyan nagy csend lesz, hogy hajnalig fel sem ébredünk. Fél hatkor csörög az óra, akkor már mindketten ébren vagyunk. Összeszedelőzködünk, becsekkelünk, megkérdezzük, hogy át tudják-e írni a Sao Paolo jegyünket, mert nem akarunk ott aludni. Csak várólistára tudnak tenni, majd ott intézhetjük a többit. Megint nem adnak exit row-t, de persze megint van 6-8 üres hely, így szokás szerint odaülök a bevált helyemre. Finom melegszendvicset adnak a TAM gépén (olyan, mintha parenyica lenne benne) és a narancsléjük is jó. Kicsit késve indulunk (a felszállásnál osztogatott cukorka se rossz), de nagyjából időre megérkezünk. Először a jegyet intézzük, a következő gép dél körül megy, arra csak várólista van, aztán megy 17:40-kor is, amire van is jegy. Átíratjuk erre, becsekkelünk (hátizsák, sátor bead), bebuszozunk Sao Paoloba. Dél-Amerika legnagyobb városa, tényleg hatalmas és maga a központ is egy egész városrész (vagy inkább kettő-három). A reptéren kapott térképen bejelöltetjük, hogy hol vagyunk, aztán elindulunk az orrunk után. Pár perc múlva jön egy fickó, hogy ő valami turista officer vagy mi, persze csak portugálul nyomja, amit még a spanyolnál is sokkal kevésbé értünk, de a térképen megmutatja, hogy merre menjünk, mit érdemes megnézni, sőt a Teatro Municipalig el is kísér minket. Már azt hisszük, hogy pénzt fog kérni az idegenvezetésért, de nem, tényleg csak szívességből segített. Az utcákon nem nagy élet van, az árusok csak most kezdenek kipakolni, a boltok (majdnem mind) zárva vannak. A Catedral Metropolitana lépcsőjén éppen passiójáték folyik, körben megfáradt, nyúzott arcok, sok hajléktalan. A templom melletti parkban csak hajléktalanokat látunk, az ünnep tiszteletére a szökőkútban kimossák a ruháikat, a padokra teregetnek. Megyünk, amerre Francisco mutatta, mikor megállunk egy lámpánál térképet nézegetni, ott terem egy ember és (angolul) felajánlja a segítségét. Ő is javasol egy magas épületet, amiről körül lehet nézni, de pont arra van, amerről jöttünk, így majd csak visszafelé keressük meg. Elsétálunk a Luz (Fény) parkig, ott találunk végre egy WC-t. Van ott egy múzeum, Zsuzsi bemegy körülnézni, én naplót írok. Szép idő van, süt a nap (bár kicsit felhős az ég), 25°C van. Visszamegyünk megkeresni a toronyházat, nem találjuk, megkérdezünk egy rendőrnőt, aki nem csak útbaigazít, hanem el is kísér minket. Sajnos ez is zárva van ma. A csajszinak állandóan a pisztolyán van a keze, mutat olyan utcát, ami szerinte annyira veszélyes, hogy nem is megyünk be. Megtaláljuk azt a kajáldát, ahol délben is ettem, most hamburgert és pizzát eszünk, megkóstolunk két újabb levet, az egyikről kiderül, hogy cékla és citrom, a másikról nem tudjuk, hogy mi, de nem ízlik, végül veszünk még egy ananászlevet (abacaxi), abban nem csalódunk, nagyon finom. Visszasétálunk arra a térre, ahonnan a busz indul, netezünk (érdekes hely, lifttel kell felmenni a harmadik emeletre), aztán vissza a reptérre. Benézünk egy könyvesboltba, de Brazíliáról nincs semmi, pedig van vagy 50 féle LP. Beszállás, beülök az exit row-ba, de jön egy család, mindegyikük jó magas, akiknek ide szól a jegye, így hátra megyek Zsuzsi mellé. Épp azt beszéljük, hogy ez lesz az első út, hogy nem tudok jó helyen ülni, mikor jön a legkisebb fiú, hogy elcserélje velem a helyét. Elfogadom, mert elég kicsi ez az ülés, és így nem szakad meg az eddigi sikersorozatom sem. :-) Gyorsan Rióba érünk, a reptéri infónál kapunk térképet és egy vastagabb füzetet Rióról, amiben minden benne van. A buszra várva (mert elég sokáig nem jön) szóba elegyedünk egy idősebb olasz hölggyel, neki van LP-je, és tud egy olcsóbb szállodát majdnem ugyanott, ahova mi is mentünk volna. Egy óra után megunjuk a várakozást, aztán elmegyünk taxival, majdnem annyiért visz, mint a busz. A taxis - útitársunk legnagyobb megdöbbenésére - simán áthajt a piros lámpákon. A szálloda picit drágább, mint ahogy a könyv írta, de sokkal olcsóbb, mint az első címünk volt. Az olasz néni nem nyugszik, körbeszalad, hátha talál olcsóbbat, de kiderül hogy ez a környék legolcsóbb szállodája, maradunk. Kicsit dohos, nedves a szoba, de megfelel. Elmegyünk vacsorázni, bemegyünk egy kilós étterembe (churascaria), ahol rengeteg féle kajából lehet választani, és csak a súly alapján kell fizetni. Befutunk a csőbe, 75 dekát sikerül összeválogatni, jó drágán eszünk, igaz, nagyon finom és jó sok is. Este körbetekerjük a tévéadókat, de nincs semmi érdekes, fürdés, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 168. nap
2004.04.10.
Szombat
7:30-ra kértük a reggelit, addig fel se kelünk, míg nem hozzák. Nem túl kiadós, Zsuzsi utána se akar felkelni, mert nem aludt jól. Végül fél tíz felé sikerül elindulni, először a strandra megyünk, a Flamingó nevű van hozzánk legközelebb. Végigsétálunk a homokon, aztán a metró felé vesszük az irányt. Az egyik lámpánál a térképet nézve próbáljuk kitalálni, hogy merre menjünk, jön egy néni és elkísér minket a metróig, még jegyet is ad nekünk, nagyon segítőkész. A végállomásig megyünk, az már a Copacabana közepe. Először megkeressük a Modern Soundot, ahol déltől és négytől jazz zenészek lépnek fel. Ez egy nagy CD, DVD bolt, amiben egy étterem is van, az asztalok között kis pódium, . Mire odaérünk, mér szerelik a hangszereket, aztán addig nézelődünk, míg elkezdődik a koncert. Kicsit hallgatjuk, aztán irány a strand. Kicsit felhős az ég, de néha kisüt a nap is. Ülünk a fehér homokon, naplót írunk, nézelődünk. A vízbe csak a lábunkat dugjuk be, nem túl meleg, de nem is hideg. Percenként jön valami árus, kendőket, pólókat, ékszereket, napszemüveget, ajándéktárgyakat, hideg üdítőket, süteményt, sült rákot, sült sajtot kínálnak, a sajtot meg is kóstoljuk, nem rossz. Elsétálunk a strand nyugati végéig, ott felmegyünk a partról az utcai forgatagba. Megebédelünk egy pici talponállóban, egy boltban veszünk dobozos ananászlevet, sajnos meg se közelíti a frisset, szójával van dúsítva. Visszasétálunk a Modern Soundba, ott még mindig az előző banda játszik, de már az utolsó számot. Az új zenekarból még nincs itt az énekesnő, de egy órát játszanak nélküle is. Megvárjuk az énekesnőt, de a harmadik szám után otthagyjuk, visszajövünk a kerületünkbe (Catete). A metróban lévő térkép szerint van itt két mozi is, megnézzük mit adnak. Sajnos már csak az egyik mozi van meg, és ott sem adnak olyat, amit feltétlenül meg akarnánk nézni. Internetet keresünk - sikertelenül, és gyümölcsöt (banánt és mangót) veszünk. Vissza a hotelbe, az olasz néni a szomszéd szobába költözött, összefutunk vele, megbeszéljük, hogy együtt megyünk majd a Corcovadóra. Mangó, banán, tv, fürdés, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >