Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 155. nap
2004.03.28.
Vasárnap
Fél hatkor kelünk, már világos van, hallgatjuk a dzsungel reggeli hangjait. Nemsokára Arturo is előkerül, megyünk csónakázni. Körbe evez velünk a tó keleti felén, sajnos az első órában még kevés a fény a fotózáshoz. Távcsővel azért látunk sokféle madarat, pici denevéreket, miközben halkan siklunk a tükörsima vízfelszínen. Reggelire sült krumpli, tojásrántotta, paradicsom és egy hatalmas lekváros palacsinta van. Utána erdei túrára megyünk, Arturo sok fáról elmondja, mire használják. Megnézzük a közeli lodge-ot is. Vissza a sátorhoz, útközben látunk majmokat is. Egy kis szabad program, lepkéket fényképezek, sétálunk a ház körül. Ebédre a gombakonzervünkből krumplis, gombás, tejszínes feltét lesz a rizshez, kapunk még hozzá sült banánt és paradicsomsalátát is. Ebéd után elmegyünk, csónakázunk egy kicsit kettesben, meg fürdünk egyet a tóban. A víz szinte forró, kellemetlenül meleg a teteje, de egy-két méter mélyen már hűsítően hideg. Úszkálunk, aztán Arturo még a vacsorával bíbelődik egy kicsit, alkonyatig meg kimegyünk horgászni (piranara). Arturo hármat, Zsuzsi egyet fog, én egyet sem., Az egyik hal meglóg, a többi hármat Arturo még a csónakban megpucolja, jó lesz a vacsorához. Kaja előtt még behúzódunk a sátorba naplót írni, rettenetes meleg van benn, de legalább a szúnyogoktól nyugtunk van (engem már halálra csíptek). Az előbb lekattintottam a madárpókot, már kinn volt a helyén. Együtt vacsorázunk a most érkezett két kanadai lánnyal, kicsit beszélgetünk velük, aztán fekvés. Éjszaka esik, aztán jókora vihar kerekedik, egy villám olyan közel csap be, hogy mindkettőnknek kipattan a szeme,
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 156. nap
2004.03.29.
Hétfő
Ötkor kelünk, hogy a megbeszélt időre (fél 6) készen legyünk. Gyorsan összepakolunk, Arturo viszont még sehogy sem áll a reggelivel, így végül csak fél 7-kor indulunk el. Közben nézelődünk egy kicsit a ház körül, a fákon oropendolák hallatják jellegzetes, messzire hallatszó hangjukat, a távolban kék-sárga arák repülnek. Eljön velünk Francisco is, mind a négyen evezünk, hogy minél gyorsabban átkelhessünk a tavon. Hét előtt pár perccel érünk partot, innen már csak hárman megyünk tovább. A három kilométeres távot most 40 perc alatt teljesítjük, ami szép eredmény a mély sárban a nehéz zsákokkal. Útközben kisebb csoport turistával találkozunk, ahogy elhaladnak mellettünk, mintha magyar szót hallanánk, nagyon meglepődünk, tényleg magyarok, pár szóra megállunk. Mire kiérünk a folyóhoz, a hajó már több, mint félórája vár ránk. A visszaúton a folyóban lemosom a bakancsainkat, mert ki sem látszanak a sárból. Látunk két kajmánt, egy sárgás fejű, verébforma madarat, egy piros csőrű feketét, harkályt, fakuszt, korokorót. Rendes a hajós, a kajmánoknál megáll, visszafordul. Felveszünk egy stoppos nénit is. Kikötés után elszámolunk Arturóval, megköszönjük neki a vezetést, reptér (bejelentkezés), vissza az állatkertbe, itt néhány ara, egy királykeselyű, jaguár (egy őrült nő csókolgatja), puma, tigrillo, tapír, néhány majom kicsi ketrecekben, vissza a reptérre (tuk-tukozunk egész nap), felszállás, Cuzco. Taxi a buszhoz, akarok pénzt kivenni, de ezen a környéken nem lehet, pedig elég nagy részt körbenézek. Mini banánokat veszek és már indul is a buszunk Urubambába. Tömeg van, sokan állnak is, Urubambában elszaladok (tuk-tuk) egy gyógyszertárba, mert a szúnyogcsípések megint kiütöttek, teli vagyok viszkető piros foltokkal, borsónyi hólyagokkal, aztán ATM, veszek ki solt. A következő minibusszal megyünk Ollantaytambóba, itt van egy híres inka templomrom, ami még a spanyolokat is megállította először, és este innen megy majd a vonat Aquas Calientesbe. Ez már elég harmadik világbeli utazás, egy lócán ülünk az ülések mellett, de van akinek csak állóhely jutott. A csomagok a kocsi tetején. Lesétálunk az állomáshoz, megvesszük a vonatjegyet, kb. akkora távolság, mint az Urubamba - Ollantaytambó út, csak ez épp 42-szer annyiba kerül. Bemegyünk a legközelebbi étterembe, Zsuzsinak vacakol a gyomra, csak mate teát iszik, én eszem egy vacak milánói marhát, jó drágán. Felsétálunk a romokhoz, ki van írva, hogy csak 5-ig van pénztár, először intenek is, hogy menjünk nyugodtan (már elmúlt 5), de aztán előkerül az őr és kitalálja, hogy fizessünk neki és akkor beenged jegy nélkül. Zsuzsi bemérgesedik, hogy a kiírás ellenére le akar vágni minket, meg már csak fél óránk lenne, így végül nem megyünk be. Internetezünk, Andreas átírta a jegyünket, bár egy kicsit problémázik a válaszlevélben. Írunk a fórumra is a dzsungelről egy keveset, vissza az étterembe, újabb teázás, aztán nem tudunk ellenállni a palacsinta illatnak, rendelünk egyet. Már mindenki megy a vonathoz, de a mi palacsintánk csak nem akar készülni, de végül csak kihozzák. Jó nagy, meg laktatós is, banán van belesütve. Az állomáson akkora a tömeg, hogy alig férünk a közelébe. Többszöri jegyellenőrzésen keresztül jutunk fel a vonatra, a helyiek külön kocsiban utaznak. Az út eseménytelen, sötét van, nem látni semmit a körülöttünk lévő hegyekből, meg nagyon álmosak vagyunk, majd’ leragad a szemünk. Végre megérkezünk, hatalmas tömeg ismét, egy fiú ránk akaszkodik, szállást kínál, lealkudja az árat is egyedül, végül hozzá megyünk. A szoba egyszerű, de van saját fürdőszobája is. Fürdés, a kiütéseim kenegetése, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 157. nap
2004.03.30.
Kedd
Reggel korán akarunk kelni, de az idő se jó, meg álmosak is vagyunk, így a 6:30-as buszról gyorsan átnyergelünk a 9:30-asra, így még alhatunk egy kicsit és még egy reggelire is marad idő. A busz 8 km-es szerpentinen jut fel a romokhoz (9 USD). A hegy tetején egy nagy szálloda is épült, gondolom nem a mi pénztárcánkhoz van belőve az ára. Belépőből szerencsénkre van diákjegy is fél áron (10 USD). A látvány már a bejárat után is lenyűgöző. Felmászunk a temetkezési sziklára, innen tárul elénk a "klasszikus", képekről is ismert Machu Picchu. Mászkálunk a romokon, kolibrik és verébforma madarak repkednek körülöttünk. A romok között, a teraszokon szép zöld gyep, lámák legelik rövidre. Vagy tucatnyi sétál a turistákkal nem sokat törődve, azok persze kattintgatnak rájuk rendesen. Kicsit körbenézünk, átvágunk a központi téren, kiderül, hogy ez tilos. Nekiindulunk a Huayna Picchunak, bár az idő egyáltalán nem jó, már megint szemerkél az eső. Felmászunk a hegyre és várjuk, hogy kicsit tisztuljon az idő, mert a felhők teljesen eltakarják a kilátást minden irányban. Néha másodpercekre kitisztul a Machu Picchu felé, innen jól látszik a szerpentin kanyargó szalagja, amin felhozott minket a busz. Az inka alagútnál akarunk felmenni a csúcshoz, de elég sáros belül, a hátizsákkal, állvánnyal nem nagyon férek át, visszafordulunk. Én felmászom a sziklafalon, Zsuzsi körbemegy és felmászik egy meredek lépcsőn. A csúcson felirat, 2700 m magasan vagyunk. Üldögélünk itt is egy kicsit, aztán leereszkedünk az esőtől síkos meredek lépcsőkön. Felderítjük az eddig még be nem járt részeket, a naptemplomot, a főpap házát, a medencéket. (Ahogy üldögélünk és kenegetem a kiütéseimet, egy amerikai fickó jön ide hozzánk, egy gyógyszerész, és felír három gyógyszert, ami jó erre, mert szerinte a Fenistillel nem megyek semmire.) Érdekes látni, hogy még ma is működnek a vízvezetékek, csobogó víz bukkan elő a falakból, majd szépen megmunkált csatornákban folyik tovább. Itt is találkozunk két lámával, próbálok valami elfogadható képet csinálni róluk, nem sok sikerrel. Lassan mennünk kell, indul az utolsó busz lefelé, de van még pár percünk, visszamegyünk megnézzük a börtön környékét is. Lefelé a buszon helybéliek ülnek mellettünk, szörnyen büdösek. Lerakjuk a cuccot, elmegyünk vacsorázni, menüt eszünk kicsit drágán, de nagyon finomat (öt fogás meg tea meg kiszolgálás 27,50). Nézelődünk még ékszerboltokban, Zsuzsi szeretne magának ezüst gyűrűt és medált, végül addig alkudozunk, hogy bezár a bolt, nem veszünk semmit. Internetezünk, Andreas ír, hogy az egyik jegyünkkel probléma van. Fürdés, alvás, holnap korán kelünk megint.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 158. nap
2004.03.31.
Szerda
Reggel nagy dörömbölésre ébredek, a szemközti szobában zajonganak. Ránézek az órára, fél hat, a vonat háromnegyedkor indul, nagyon el vagyunk késve, nem hallottuk meg az órám csörgését. Ébresztem Zsuzsit, kiugrunk az ágyból, négy perc alatt összepakolunk, fizetünk, rohanunk le az állomás felé. Már a főtéren járunk, amikor egyenruhás biztonsági emberek integetnek, hogy ne arra menjünk, azt mondják, hogy nem oda kell menni, ahová érkezett a vonat, hanem menjünk az ellenkező irányba, a folyó másik oldalára. Persze spanyolul beszélünk, nem is mindent értünk teljesen, egy kicsit hitetlenkedünk, de végül arra indulunk, amerre mutatják. 6:39-re már ott is vagyunk, egy perc a jegyünk megtalálása, felszállunk a vonatra és még várnunk is kell az indulásig. Érdekes, hogy az út végig emelkedik visszafelé (az Urubamba szembe folyik mellettünk), azt gondolná az ember, hogy feljön a hegyekbe a városból, pedig nem. Nagy hegyek között kanyarog a sín, követi a folyó vonalát. A földcsuszamlás nyomait nem látjuk, igaz kicsit későn jut eszünkbe figyelni. Ollantaytambóban talán még az eddigieknél is nagyobb tömeg nyüzsög, felszállunk egy Cuzcoba tartó buszra, veszünk tojásos és sajtos szendvicseket, meg főtt kukoricát Zsuzsinak. Az út eseménytelen, bár érdekes, hogy legalább a fele távot nem az aszfaltos úton, hanem a kis falvak közötti földutakon tesszük meg, bár talán éppen ezért tudunk fele idő alatt visszaérni. Cuzcoban azonnal megvesszük a jegyet Punoba, pénzt veszünk ki, Zsuzsi elszalad egy gyógyszertárba és vesz nekem valami tablettát a kiütéseimre. Veszek pár szendvicset meg banánt az útra, beszállás, indulás. Egy kétszintes buszon, az emeleti első üléseken ülünk (a szélvédő össze van törve előttünk), illetve csak ülnénk, mert az ülések hátrahajlanak, majdnem vízszintesen fekszünk. A kötelező videó állandóan elromlik, de azért erőltetik, mi meglennénk nélküle is. Punoban a buszállomáson találunk két embert, akik szállást kínálnak, a szimpatikusabhoz megyünk. Kicsit átverős az is, mert a fűtésért külön fizetni kell. Mindegy, maradunk, eléggé le vagyunk fáradva ahhoz, hogy ne akarjunk másikat keresgélni. Elmegyünk megvacsorázni (7 solért elég jót kapunk), a Ricos Panban eszünk egy tortát, netezünk, Zsuzsi besértődik valami apróságon, külön megyünk haza. Melegvíz csak mérsékelten van, így csak mérsékelten zuhanyozunk.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 159. nap
2004.04.01.
Csütörtök
Reggel elég későn kelünk, az ablaktalan szoba sötétjében nem akaródzik kibújni az ágyból. Van jó forró víz, jól esik a fürdés. Reggeli a Ricos Panban, friss péksütik, tea. Kinézünk a kikötőbe triciklis riksával, a fiú lenyúl még egy solt a kialkudott kettőn kívül, ennyiért már egy taxi is elhozott volna, de olyan szerencsétlennek néz ki, hogy ráhagyjuk. Egy idősebb férfi túrákat kínál elfogadható áron, benevezünk a holnapi Taquilére menő túrára, öt sol előleget adunk. Visszamegyünk a városba kávét venni Gyurinak, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltük, mert mindenütt csak nescafé van. Végül találunk egy jelöletlen csomagolásút, egy átlátszó zacskóban árulják. Megvesszük (4 sol) elmegyünk a postára feladni, de 50 solba kerülne, így előbb megkérdezzük Gyurit a fórumon, hogy megér-e neki ennyit. Sajnos nem válaszol, két órát várunk, de semmi. Úgy döntünk, elindulunk Sillustaniba. Kitaxizunk a buszpályaudvarra, Zsuzsi közli, hogy otthagyta a szemüvegét a számítógépen. Szerencsére egy ismerős helyen neteztünk, így visszatalálunk, a szemüveg is megvan, vissza a buszokhoz. Juliacába másfél solért visznek, Sillustani kb. harmadennyire van, de ez is ugyanennyibe kerül. Elindulunk, nem sokára kitesznek egy táblánál, a felirat szerint Sillustani 14 km. Áll itt néhány személyautó, collectivók, két sol/fő a tarifa, de meg kell várni, hogy megteljen az autó. Rendben, várunk. Pár percen belül már öt utas is van, be sem férünk ennyien - gondoljuk mi, de ők szó szerint gondolták a tele kocsit, a csomagtartóba is akarnak embereket ültetni, mindjárt hármat, így tovább várunk. Közben jönnek még utasok és - teljesen logikátlanul - elkezdenek feltölteni egy másik autót is. Zsuzsi megelégeli a dolgot, és elindul, hogy átszáll a másik kocsiba, így végül a sofőrünk beéri ötünkkel és elindulunk végre. Útközben van egy kis falu, onnan még 8 km az út. Megérkezünk, az út is véget ér itt, csak egy pár ház van, meg a chulpák a lagúna partján. Több nép is temetkezett itt, a chulpák is különbözőek. A legnagyobb és legjobban megmunkált kövekből összerakott egy kis domb tetején áll, mi előbb a kisebbeket nézzük meg. A domboldalban rengeteg madár szedeget, közelebbről szemügyre véve őket, harkályféléknek látszanak. Időközben teljesen beborult, alig van fény a fényképezéshez, ez persze nem tart vissza a próbálkozástól. Érdekes, narancs csőrű és lábú, fekete kismadarak is vannak. Az eső is szemerkél már, mire a nagy chulpához érünk, már rendesen esik. Még reménykedünk, hogy megjavul az idő, mert a látóhatáron hétágra süt a nap. Felénk viszont nagy vihar közeledik, hatalmas mennydörgéssel kísért villámok csapkodnak. Otthagyjuk a sírokat és fedél után nézünk, átgyalogolunk a múzeumba. A múzeum egyetlen szobából áll, gyorsan meg lehet nézni, közben kint rákezd az igazi zápor, még jó hogy nem maradtunk kinn tovább, így is csurom vizes a nadrágunk. Jön egy busz turistákkal tele, körülnéznek, aztán mennek vissza Punóba. Zsuzsi megpróbál felkéredzkedni rá, de nem akarnak elvinni. Ketten maradunk a kis faluban idegenek, az összes autó elment már. Kicsit csendesedni látszik az eső, elindulunk gyalog. Az utolsó háznál egy kislány szóba elegyedik velünk, szerinte mindjárt fog jönni egy autó. Megállunk, várunk, az autó nem jön, viszont előkerül a lány húga is, aki előbb ad nekünk egy nagy nylondarabot, hogy ne ázzunk, aztán meg - mikor jobban rákezd az eső - beinvitál egy garázsszerű épületbe. Ácsorgunk, beszélgetünk a lányokkal, az autó nem jön, végül Zsuzsi megunja a várakozást, megvesszük a kék nylonokat és nekivágunk a gyaloglásnak. A következő falu 8 km, abban reménykedünk, hogy ott majd találunk egy autót, ami kivisz a főútig. Negyedórát gyalogolunk az esőben, majd jön szembe egy minibusz. Integetünk neki, de nem áll meg, csak int, hogy majd visszafelé. Egy darabig ácsorgunk, de a kisbusz nem jön, így megyünk tovább. Újabb pár perc gyaloglás után utolér minket és rendben el is visz az elágazásig (2 sol/fő). Szerencsénk van, éppen érkezik egy busz, amire azonnal felszállunk. Nagyon tele van, már állni se nagyon van hol, de beljebb tessékelik az embereket és már görnyedhetek is, a plafon kb. a vállam magasságában van. A kék nylonokat megnézik páran (mindenki helybéli rajtunk kívül), mert a falusi népek használnak ilyet errefelé, meg rajtam is jót derülnek, hogy nem férek el (errefelé elég alacsony mindenki). Punóig hajlongok a tömegben, persze még később is szállnak fel egy páran, itt sosincs tele egy busz, szerencsére akad néhány leszálló is. Mikor megérkezünk és leszállunk végre, az eső megint zuhog. Három sarok a másik buszpályaudvar, ahonnan Tacnába fogunk menni holnap. Megvesszük a jegyet, visszataxizunk a városba, egy kis helyi vendéglőben 2 solos menüt eszünk, aztán sütizés a Ricos Panban (Zsuzsi tejberizst eszik). Internetezünk, írunk egy hosszabb beszámolót a fórumba. A meleg víz megint nem akar jönni, Zsuzsi lemegy reklamálni, mikor visszajön, már van, lehet pancsolni.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 160. nap
2004.04.02.
Péntek
Korán kelünk, összepakolunk, leadjuk a csomagokat, fizetünk, átmegyünk a Ricos Panba megreggelizni, vissza a szállóba, rövid várakozás, jön értünk egy kisbusz. Kikötő, beszállás, hosszú várakozás, még most mennek üzemanyagért (a frissen beszedett díjakból), ki-be járkálnak a helyiek. Nagysokára csak elindulunk, az idő tökéletes, süt a nap, az ég hihetetlen kék, habos fehér felhők úsznak rajta - épp csak díszítésképpen. Először az úszó szigetekhez megyünk (Uros), ezek elég közel vannak Punohoz, hamar odaérünk. Nem lehet már tudni, mi az eredeti és mi van csak a turisták kedvéért, mindenesetre érdekes a sok színes ruhás indián. Legtöbben szuvenírt árulnak, vagy fényképeztetik magukat valami "munka" közben (vagyis úgy csinálnak, mintha). Van egy kikötött kormoránjuk, elég rossz bőrben van szegény, állítólag időnként elengedik és fognak helyette másikat (ezt nehezen hiszem el). Az egész sziget nádból van, nagy kötegek vannak egymásra rakva több rétegben. Kicsit süpped a lépések súlya alatt, a széleken meg eléggé vizesen cuppog. A sziget oldalánál élő nádas, kis fekete madarak ugrálnak a nádszálakon, repülés közben sárga a válluk. A kunyhók mögötti részen tengeri malacokat tartanak (a vasárnapi ebéd készül belőlük), íbiszek (batlák) sétálnak köztük, kicsit távolabb, a nádasban szép piros csőrű szárcsa kiáltozik. A többiek vásárolgatnak, fényképezik magukat a helyiekkel, mi csak nézelődünk, próbálom a madarakat is lencsevégre kapni. Nádból készült csónakkal át lehet menni egy másik szigetre, mi inkább itt nézelődünk még egy kicsit. Pár perc múlva áthajózunk mi is, utolérjük a többieket. Itt már szálloda is van, meg egy szegény, nagyon rossz bőrben lévő flamingó is ácsorog az egyik kunyhó mellett. A kormorán jobban néz ki, itt egy fiatal madár raboskodik. Van a szigeten egy kilátó is, valószínűleg kifejezetten a turisták kedvéért építették. Használnak még egy-két fonott csónakot is, de már zömmel normális csónakkal járnak. Állva eveznek és előrefelé, pont fordítva, mint ahogy mi csináljuk, bár ez a logikusabb, így nem kell állandóan hátratekintgetni, hogy merre megy a csónak. Posta is van, de egy vízparton játszó kisgyerek sokkal érdekesebb témának ígérkezik. Megyünk tovább a Taquile szigetre, innen még kb. két óra hajókázás, nem a leggyorsabb hajót fogtuk ki, kényelmesen pöfögünk a vízen. A Titicaca-tó tényleg hatalmas, alig egy pici részén járunk csak. Egy darabig a nádasba vágott vízi ösvényen megyünk, majd kiérünk a nyílt vízre. Beszélgetünk az útitársakkal, a felső fedélzeten üldögélünk, naplót írunk. A sziget északi oldalán tesznek ki minket, onnan sétálunk fel a főtérhez. Szinte az egész sziget művelés alatt áll, a meredek hegyoldalon kőfalakkal megtámasztott teraszokat készítettek. Rengeteg a madár, a levegő teli van a hangjukkal, sajnos elég félénkek, nem engednek közel magukhoz. Felcaplatunk egy hosszú, meredek kaptatón, mintha tényleg ritkább lenne itt a levegő, úgy érzem többet kell lélegeznem a szokásosnál. A tó szintje (3811 m) hamarosan messze alattunk marad. Az itteni emberek másféle ruhát hordanak, a férfiakon a sapka színe jelzi, hogy házasok-e már, a nőkön a blúzuk színe jelenti ugyanezt. A főtér melletti utcában a többieket beterelik ebédelni, nekünk nincs már solunk, körülnézünk inkább. Találunk egy helyen palacsintát, egy dollárban egyezünk meg az árában, de sajnos teljesen normális, otthoni palacsintát kapunk - üresen. Cukorral esszük meg, végül is nem rossz. Lesétálunk egy másik úton az itteni kikötőbe, olyan meredek az út, hogy örülünk, hogy nem itt kellett feljönnünk. Egy japán csoport megy előttünk, nem lettek szimpatikusabbak most sem. Kicsit várni kell a többiekre, pedig mi sem értünk le a megbeszélt időpontra. Fél óra késéssel, háromkor indulunk vissza. Hazafelé nem sok érdekes történik, beszélgetünk az útitársakkal. Nyugat felé hatalmas viharfelhő takarja el a napot, ahogy nem süt, mindjárt érezni, hogy milyen hideg a levegő. A kikötőből rögtön a LAN Chile irodájába vitetjük magunkat, ahol kiderül, hogy a jegyünket törölték, mert még mindig a Puerto Montt - Santiago repülésünket hiányolják, amit nem vittek be rendesen a rendszerükbe. Nem sikerül átíratni a jegyet, csak az eredeti 8:15-ös járatra tudják visszaállítani, mert 6-ig minden járat teli van. Már csak abban reménykedünk, hogy a buszvezetőt rá tudjuk venni, hogy igyekezzen egy kicsit. Vacsora, rövid netezés, vissza a szállásra, buszpályaudvar, persze a busz késik, várakozás, Zsuzsi megpróbálja eladni a nylonokat, de nem sikerül neki, végül odaadja egy cipőpucoló fiúnak. A 8:30-as busz kilenc után indul egy kicsivel, próbálunk alkudozni egy fickóval, de kiderül, hogy nem is ő a sofőr, aztán feladjuk, próbálunk aludni inkább.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egyszercsak, majd itt lesz a napló... 161. nap
2004.04.03.
Szombat
Bár tényleg nagy a hely a buszon, mégsem tudok aludni. Hat előtt megérkezünk Tacnába, gyorsan fogunk egy taxit, csak utólag értem, hogy mit mond a sofőr, hogy ő nem vihet át a határon, de elvisz egy másik terminálhoz, ahol találunk is megfelelő kocsit. Az új taxis először 30 USD-t akar, de lealkuszom 12-re. Először papírokat akar töltögetni, de nem hagyjuk, sürgetjük az indulást. 6:04-kor már a határ felé megyünk egy nagy amerikai autóval, útközben kitöltjük a szükséges nyomtatványokat. A határon nagy sor várakozik, beállunk, de két perc ácsorgás után előre könyörögjük magunkat, a vámos néni viszont először lát magyar útlevelet, percekig vizsgálja a fényképeinket, a lapokat, mindent. Átesünk a drogvizsgálaton, hátizsák röntgenen, végre elszabadulunk. Innen már csak 5 km a reptér, 7:50-re érkezünk meg, örülünk hogy időben megérkeztünk, Zsuzsi beszalad szólni, hogy már itt vagyunk, én kirakom a zsákjainkat, kifizetem a taxist, még borravalót is adok, mert tényleg igyekezett a sofőr. Sajnos a gépre már nem engednek felszállni, mert változott a menetrend, 8:15 helyett 8:00-kor indul. Bár láttunk már ilyet, de ezek hajthatatlanok, meg kezdődik megint a cirkusz, hogy miért nem repültünk Puerto Monttból Santiágóba, de végül csak átírják a jegyünket a következő járatra. (13:15), meg a Buenos Airesit is. Úgy döntünk, hogy mindjárt az ebéddel kezdjük a várakozást, sült csirkét rendelünk az étteremben, hasábburgonyával, salátával. Meglepetésünkre akkora adagot kapunk, hogy kicsit meg is ijedünk, ki fogja ezt megenni. Egy egész csirkét (vagy inkább tyúkot, mert olyan hatalmas) hoznak ki, óriás tányéron kapjuk a sok sült krumplit, három-három pirítóst, vajat, meg egy hasonlóan nagy méretű salátát. Kiderül, hogy Zsuzsinak még nem jó a gyomra, én megeszem a részem az utolsó szemig. Kaja után ránk tör az álmosság, kifekszünk a bejárat előtti park füvére. Gerlék búgnak a hatalmas fikuszfákon, a mellettünk lévő hibiszkuszra jön egy kis flowerpiercer is. Naplót írok, aztán elszenderedem egy kicsit. Elindulunk, két helyen is megállunk Iququében és La Serenában, így csak hideg kaját adnak. Megint beülünk az exit row-ba, csak az utolsó szakaszon kell Zsuzsinak elülnie. Santiagóban mászkálunk a reptéren, LANPass, internet, osztrák srác, címek kiírása, maradék pénz elköltése, fényesebbre cserélése. Buenos Airesben a taxi elég drágán (38 peso) visz be a városba, de nincs más lehetőség. A San Telmo negyedbe vitetjük magunkat, két címünk van, a másodiknál van is hely, itt szállunk meg. Bár az utcán nagy nyüzsgést láttunk, már nincs erőnk kimenni, fürdés, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >