Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
8 körül kelünk, zuhany, aztán 9 körül, bár inkább utána reggeli. Hármasban reggelizünk a fiúval. Van kukoricapehely tejjel, tea, piritós, lágytojás, lekvár, méz. Nagyon jó kis reggeli. Aztán visitor center, előtte ajándékbolt: West Store. Könyveket, CD-ket nézegetünk. A fiú is jön velünk tovább, a boltnál futottunk össze. Mi a Saunders-szigetről érdeklődünk a centerben, ő a transzportról. Aztán csatlakozunk hozzá, megbeszéljük, hogy együtt elmegyünk a Gypsy Cove nevű helyhez. Fél 1-kor indulunk majd. Mi visszamegyünk a távcsőért. A part mellett sétáltunk, giant petrelek és sirályok vitetik magukat a széllel. Felhívjuk a Saunders Island tulajdonosát, szállásokról, transportról érdeklődünk. Azt mondja, bálnák is vannak ott most. Ezt a párból a fiú is mondta tegnap este. Az idő idefelé is rossz volt, nagy a szél, csepereg az eső, de az igazi zivatar most kezdődik. Visszafelé gyalogolunk mindhárman, zuhogó esőben. Megbeszéljük, hogy várunk még egy órát, hátha kitisztul az idő. Elválunk, az utca két oldalán keresünk védelmet az eső elől. Mi boltba megyünk, eredetileg tejfölért indultunk. Végül Tesco édes-savanyú csirkés-zöldséges konzerv lesz a tervből. Hazaérve ebédet főzünk, a néni mosogatja el az edényeinket! Pedig mondtam, hogy elmosom. A fiúval beszélgetünk megint, aztán úgy döntünk, múzeumba megyünk ma. Annyira esik, hogy oda is taxival megyünk, Kay hív nekünk egyet. Összesen 2 font. Zárásig ott nézelődünk. Van egy rész, ami hajóroncsokról szól, régi tárgyakkal, régi helyi tárgyakról, egy az 1982-es háborúból. Van egy szoba, amelyik az állatvilágról szól, egy másik a tipikus falklandi otthonokról, helyi régebbi és újabb relikviákkal, pl. a kormányzó egyenruhájával. A belépő 2,5 font/fő. Az antarktiszi kunyhót is megnézzük. Egy faépítmény, ami hosszú évekig az Antarktiszon állt. Az összes többi kunyhót megsemmisítették, ez azért maradt meg, mert visszakérték Stanleyből, mivel itt épült 1956 táján. Gyalog megyünk haza, melegedünk Kay néni másik nappali szobájában, és közösen videózunk. Mutat nekünk egy filmet a karakarákról, tök érdekes. Mutat egy másiakat is, ez a Falkland-szigetekről szól, de csak 20 perc, és kicsit béna. Kay 13.50-et fizetett érte, és mindannyian egyetértünk abban, hogy nem érte meg az árát. Tényleg nem. Aztán teázás, én nem iszom. Beszélgetünk. Én egyre álmosabb vagyok, bent pedig egyre melegebb van. Az angol fiú hálózsákját meg kell szárítani, ezért tekerte fel a néni a fűtést. Én végül otthagyom a társaságot, kimegyek aludni. A fogam is fáj. Csaba nemsokára utánam jön, szegény nem boldogul az angollal egyedül. Majd belejön. 8-kor felébreszt, bemegyünk a mosdóba, és aztán megint bent maradunk a házban, tovább barátkozunk. Fél 10-kor jövünk aludni, és imádkozni a jó időért. Én naplót is írok, megint utolérem magam. Kay néni holnap foglal nekünk repjegyet a Saunders Islandre. 141. nap
2004.03.14.
Vasárnap
Esőre ébredünk, sajnos az idő elromlott, persze ehhez már hozzá vagyunk szokva, mielőtt jöttünk két hónapig itt is szárazság volt. Megreggelizünk (Kay néni reggelijét - bár nincs benne semmi különös, de - azóta is gyakran emlegetjük), lesétálunk az infócenterbe. Sok újat nem tudunk meg, a Saunders-szigetre kb. 60 font egy menet, viszont ott lehet kempingezni is, a lodge-hoz képest egész olcsón (10 font/fő). Gordon is befut (vele egy repcsin érkeztünk ide), együtt akarunk kimenni a Gypsy Cove-hoz, meg gondolkodunk kocsibérlésen, stb. Az idő tovább romlik, míg végül akkora zuhé kerekedik, hogy a kirándulást kénytelenek vagyunk elhalasztani. Benézünk két boltba is tejfölért, de nem kapunk, végül bolognait veszünk helyette a tésztához. Hazamegyünk, Zsuzsi főz, megebédelünk, kicsit eláll az eső, elmegyünk a múzeumba. Mire indulunk, megint esik, végül taxival megyünk, Gordon is jön velünk. Vissza gyalog jövünk, de épp hogy csak hazaérünk a szemerkélő esőben, jön az újabb vihar menydörgéssel, villámmal, zivatarral. Kay néninek videó kazettái is vannak, megnézzük a NG itteni karakaráról (Johnny Rook) készült filmjét, meg egy Falklandi kirándulás címűt is. Zsuzsi elálmosodik, kimegy a sátorba aludni egyet (picit a foga is fáj). Bent nagyon meleg van, én is álmosodom, hamarosan én is követem. Egyedül vacsorázom, mert Zsuzsi nem akar enni a foga miatt, aztán naplót írok. Kicsit bosszantó, hogy már itt vagyunk második napja, és még semmit sem láttunk, sőt az időjárás jelentés szerint marad a rossz idő továbbra is.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Kay néni reggelijét megint nagy örömmel fogyasztjuk el. A pirítóshoz megint kapunk lágy tojást is. Első utunk a filatéliába vezet, én itt majd a második látogatásunk alkalmával veszek pingvines és antarktiszos bélyegeket. A bankban összefutunk Gordonnal, egy repülővel és taxival érkeztünk vele Kay nénihez. 600 £-ot veszünk ki, ennek 3% + 1.5 £ a költsége! Gordontól megkérdezzük, van-e kedve kijönni a Gypsy Cove-hoz. Végül együtt indulunk tovább, és képeslapokat is együtt veszünk. Csaba megvesz egy Falkland-szigetekről szóló könyvet, Kay néninél láttuk már. Az Amsterdam, a Multanovsky és a Mikhejev ma érkezett meg a falklandi kikötőbe. A turisták már bent nézelődnek a városban. A kikötőből a Gypsy Cove-hoz is megy turistabusz. Egy útra 3 £/fő a jegy. Mindhárman ezzel a busszal utazunk. Az öbölnél Magellán pingvineket látunk, aztán még várunk a parton, hátha látunk a vízben delfineket. Szerencsénk van, meg is érkeznek, látunk 3 Peale's delfint. A két öbölben úszkálnak, nagyon jó nézni őket. A tengerpart mentén nagyon sok errefelé az aknamező, de mindenhol megjelölték és elkerítették őket. Elsétálunk a homokdűnékig, a világtótoronyig nem kísérjük már el Gordont. Este 7 körül találkozunk vele ismét, a vacsoránál. A hazaút egy részét gyalog tesszük meg, aztán kiállunk az út szélére és stoppolunk. Felvesz minket egy kínai néni, épp vásárolni megy a West Store-ba, addig elvisz minket is. A Visitor Centerben felírjuk azoknak a túraszervezőknek a telefonszámát, akik a Volunteer Pointhoz szerveznek pingvinnéző túrát. Hazasétálunk, Kay néni teával és sütivel vár minket, és a jó hírrel, hogy holnap reggel repülhetünk az első géppel a Saunders-szigetre. Negyed 7-kor a rádióban is bemondják az utaslistát, minket is! Itt ez a szokás, minden este a rádióból lehet megtudni, ki utazik másnap a szigetekre. A Radics és a Gődény kicsit másként hangzik a rádióból, mint ahogy mi mondjuk. A vacsora maradékát megint megkapjuk: nagyon finomra fűszerezett darált marhahús reszelt krumplival a tetején, sütőben megsütve, hozzá saláta, tejben-sajtban megsütött karfiol, a végén pedig a desszert, tejberizs. Kay néni sütőben süti a tejberizst, darabonként önti hozzá a tejet, és cukrot tesz még bele. Most egy órán át sütötte, máskor két órán át szokta. Ma kaptunk egy Rock Bun nevű sütit is, ami az eredeti recept alapján kemény süti, de a néni tesz hozzá tojást, így puha lesz és sokkal finomabb is. A vacsi után még barátkozunk kicsit, aztán zuhanyozunk és 9 körül visszavonulunk a sátorba, hogy összepakoljunk holnapra, de nagy része reggelre marad. 142. nap
2004.03.15.
Hétfő
Reggel gyönyörű napsütésre ébredünk, a szokásos finom reggeli után Kay néni lefoglalja nekünk a repülőt a Saunders-szigetre, mi meg elindulunk a városba. Drámai a változás, az utcákat ellepik a három hajóról (Multanevszkij, Polar Pioneer, Amsterdam) származó turisták, szinte mindenütt tömeg van, a boltokba alig férni be. Veszünk képeslapokat, a bankból pénzt (20 font a kivét díja), aztán az a terv, hogy Gordonnal hármasban kitaxizunk a Gypsy Cove-hoz, persze taxit se lehet találni a tömeg miatt, így befizetünk egy túrabuszra, csak oda. (Egy lakókocsi áll most a kikötőben, arról árulják a jegyet. Magellán pingvinek fészkelnek itt is, látunk kormoránokat, Falkland Pipitet, pulykakeselyűket. Mondják, hogy delfinek is szoktak itt lenni, leülünk, várunk egy kicsit, hátha előkerülnek. Pár perc múlva két turista kérdezi, hogy mire várunk itt, mert a másik öbölben delfinek vannak. Átmegyünk oda, tényleg, három delfin is úszkál a part menti sekély vízben. Magasan fenn vagyunk a domboldalon, sajnos alattunk aknamező (a Falkland-válság hagyatéka), nem tudunk közelebb menni hozájuk, bár innen fentről akkor is látszanak, amikor a víz alatt vannak. Percekig járőröznek hármasban, míg kigyönyörködjük magunkat. Elindulunk a világítótorony felé, de csak egy homokbányáig jutunk az elkerített aknamező mellett, onnan inkább visszafordulunk, mert nagyon elment az idő és még be akarunk menni a visitor centerbe. A semmi közepén megebédelünk, vadászgépek húznak el a fejünk felett meg hegyvidéki ludak (upland goose). A távolból géppuska lövések hallatszanak, a brit katonák nagyon résen vannak. Kigyalogolunk a fő útig, onnan stoppal megyünk vissza Stanleybe. A visitor centerben nem sokat tudunk meg, felírjuk az utazási irodák telefonszámait, akikkel a Volunteer Pointhoz lehet menni. Veszünk egy kenyeret, aztán irány haza. Kay néni éppen süteményt sütött, rögtön meg is invitál minket egy teára. A süti nagyon finom, Zsuzsi felírja a receptjét. Videózunk egy kicsit, van egy film a falklandi állatvilágról is. Befut közben Gordon is, ő elsétált a világítótoronyig, jól kigyalogolta magát. A vacsorából hogy-hogy nem, megint marad, Kay néni belénk diktálja, csak hogy el tudjon mosogatni. Közben 6:20-kor a rádióban bemondják a holnapi gépek utas listáját, az én nevemet kissé félreértették, elég furcsán adják elő. A lényeg, hogy holnap az első járattal mehetünk a Saunders-szigetre, én már alig várom. Kicsit még beszélgetünk a többiekkel, aztán megyünk korán lefeküdni.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

6 után keltünk, egy zsáknyi cuccot itthagytunk, a többit vittük a sátorral együtt. 3/4 8-kor indultunk a taxival, persze reggeli után. Összesen 4-en mentünk a reptérre a kocsival, 2 x 3,50L-ért, 8-ra ott voltunk. 9 után szálltunk fel, egy német orvos is utazott velünk - vagy mi vele. Mérlegeltek minket, 30 kg volt a csomag, 2x14 kilót lehetett extra költség nélkül felvinni, de elengedték a különbözetet. Kifizettük a jegyeket, 242.60 £ volt a 4 jegy. A Mount Pleasant reptéren álltunk meg először. Itt felszállt egy család, szülők két gyerekkel (Max és Henry), így a pilótával együtt 8-an meg is töltöttük a gépet. 10:40-kor érkeztünk a Saundersre, egy rövid, füves leszállópályára. A tűzoltófelszerelést a szélén egy kis fészerben tartották, a felszereléshez ezen kívül már csak egy "windsack" tartozott. Hatunkat vittek a Settlementre, aztán pedig fejenként 20 £-ért a "Neck"-hez. Ez egy elkeskenyedő földnyelv a sziget másik végénél, itt laknak a pingvinek. A családot a kis háznál tették ki, itt kaptunk vizet, aztán Suzanne (David Pole-Evans felesége) a homokos tengerparton elvitt minket a "Svájci Hotel"-ig. Felgyalogoltunk a szikláig, ami ezt a nevet kapta és felvertük a sátrat. Aztán körbejártuk a Neck-et. Megnéztük a gentoo pingvineket, a magellánokat, aztán felkapaszkodtunk a domboldalon. Itt láttunk kormoránokat, rockhopper pingvineket, albatroszokat, striated karakarát, mindenkit jó közelről. Nagy élmény volt, természetfilmes. Aztán következtek a királypingvinek. 5 felé értünk vissza a sátorhoz, tanakodtunk, hogy elmenjünk-e most az Elephant Pointhoz. Nekem nagyon mehetnékem volt, el is indultunk. Csaba hamarosan visszafordult, én pedig haladtam tovább. Odaadta a lámpáját, legyen nálam, ha rám sötétedne. Csak a birkák voltak eztán az útitársaim, errefelé legelésznek. Elhullott állatok csontjai hevertek itt-ott az ösvények mentén, a csontok a ragadozómadaraknak nem kellenek, más ragadozó meg nincs. Az első pihenőt egy olyan öbölnél tartottam, amelyik már nem volt messze az Elephant Pointtól. A homokos részre érve azt vettem észre, hogy "skuá"-k keringenek körülöttem, időnként pedig egyik-másik felém repül, mintha meg akarna támadni. Szemmagasságban voltak már, mikor hirtelen irányt változtattak, és elrepültek a fejem felett. Több irányból érkeztek a "támadók", és már nem volt kétségem afelől, hogy nemkívánatos személy vagyok errefelé. Elérték, amit akartak, mert megijedtem. Arra tippeltem, biztosan a költőhelyüket védik ilyen agresszíven. Jobbnak láttam gyorsan odébbállni. Az a tervem, hogy a tengerpartról megnézem, milyen messze van még az Elephant Point, meg hogy egyáltalán látszik-e, kútba esett. Innét a szigetnek az a része ködbe veszett. Kimentem egy sziklás tengerparti részre, itt nem voltak fókák, de egy kis tóban sétálgattak two-banded ploverek, és csíkos, hosszú csőrű parti madarak. A köd itt is leszállt, és egyre jobban ellepett mindent. Erre nem számítottam. 19:10-kor indultam vissza a sátorhoz, szaporán szedtem a lábam. Fél 9 körül már sötét volt, a köd miatt már alig láttam valamit, a hegygerincek körvonala volt az egyetlen viszonyítási pontom. A tengert mindig balról kellett hallanom, erre ügyeltem. Biztos voltam benne, hogy a Necket így is megtalálom. 9 után már nem voltam benne biztos. Szemerkélt valami eső, csupa víz voltam már, a gyaloglástól pedig megizzadtam. Ráadásul olyan völgyekbe tévedtem, ahol páfrányfák nőttek, ezekre nem emlékeztem. Nehéz volt átkelni rajtuk. 11 előtt nem sokkal már feladtam, hogy napfény nélkül meg tudjam állapítani, hol is vagyok, meg már estem-keltem párat, az ösvényről rég letértem valahol. Igazából ösvények vannak csak, azok is csak azért, mert a birkák kitaposták maguknak. A terep nehezedett, az eső pedig kitartóan szitált, ezért menedéket kerestem magamnak éjszakára, visszatértem egy sziklás részhez, amit nem sokkal korábban már kinéztem magamnak, bármi esetre. Találtam egy olyan sziklát, vagy inkább nagy követ, amelyiknek az oldalában volt egy üreges bemélyedés, a felső kitüremkedése jobban kinyúlt, ez alá pont befértem, de jól össze kellett húznom magam. Megvédett a széltől és az eső nagy részétől is. A vízálló ruharéteg már teljesen át volt ázva rajtam, meg a többi ruhám is, a polárfelsőmmel együtt, a bakancsomban tocsogott a víz. Levettem a zoknim, így kevésbé fázott a lábam a cipőben. Magam alá terítettem a kölcsönbe kapott térképet, néhány prospektust, amit a zsebeimben találtam - ezek szigeteltek alulról -, és elkezdtem várni a hajnalt. 143. nap
2004.03.16.
Kedd
Hatkor csörög az óra, lezuhanyozunk, összepakolunk, összeszedjük a sátrat és már fél 8 van. Háromnegyedre kértük a taxit, hozzákezdünk a reggelihez, de már itt is van az autó értünk. Még valakit felveszünk a reptérre menet, a pékséget már nem is merjük mondani, hogy keressünk egyet. 8-ra már ott vagyunk a reptéren (itt van Stanleyben, nem a nemzetközi). Itt csak FIGAS (Falkland Island Government Air Service) gépek vannak, kis, piros-kék, 8 személyes Islanderek. Azt hittük, csak beszállunk és megyünk is, hát nem, csak 9 felé szállunk fel. Először Mount Pleasentbe megyünk (ami katonai támaszpont egyébként), ott felveszünk egy (katona) családot, velük együtt megyünk a Saundersre. Nagy élmény ez a kis repcsi, eddig ez a legkisebb, amivel repültünk. Nem száll magasra, jól látszik a táj. Az ég nagyon felhős, borús, de néhol reményt keltően kibukkan a nap is. A pilóta nagyon profi, mindkét leszállás egyetlen döccenő nélkül megy, pedig a második nem is aszfalt. Kiszállunk mindannyian, a sziget tulajdonosai várnak egy Land Roverrel (ez itt a menő), bevisznek a farmra, onnan egy másik kocsival (LR) indulunk a sziget másik végébe, a Neckhez (20 font/fő). 16 km-t megyünk úttalan utakon, jobbára lépésben, mire átérünk a másik oldalra. Itt mindjárt be is hajt velünk a néni a király pingvinekig, ameddig a szem ellát mindenütt magellán, gentoo és rockhopper pingvinek álldogálnak kisebb-nagyobb csoportokban. Ide úton volt néhány bóbitás karakara is. A családot kitesszük a kis háznál, mi meg tovább jövünk a tengerparton a "svájci hotel"-nek nevezett szikláig, aminek az aljába fel lehet verni a sátrat. Lehetne akárhová, de ez ad valami védelmet az eső és a szél ellen. Felhurcolkodunk a sziklához. Csütörtök reggel 8-ra jönnek majd értünk, mert még nem tudni, hogy mikor jön majd a repülő. Lepakolunk és a fotóscuccal visszaindulunk a pingvinekhez. Sajnos eléggé felhős az ég, alig van fény. A tengerparton álldogáló pingvinek elég félénkek, nagy ívben kerülnek minket, nem hagynak közelebb kerülni. A királyok közül a fiókás párt találjuk meg, két oldalról fogják közre a barna plüssmacira emlékeztető kicsinyüket, hangosan tülkölnek ég felé nyújtott nyakkal. Távolról lefényképezem őket, aztán nekivágunk a hegyoldalnak, megkeresni a rockhoppereket. Erős szél fúj, hideg a levegő, magunkra vettük a vízálló nadrágunkat is, meg polárt, dzsekit, sapkát, mindent, amink csak van. A rockhopperek király kormoránokkal együtt költenek a meredek hegyoldalban, egész nagy kolóniájuk él itt. Ezek már sokkal bátrabbak, egy-két méterre közelítem meg őket a földön kúszva, szemük sem rebben. A legtöbb fiatal madár (idei fióka), de a szülők közül is felbukkan néhány. Egy striated karakara (Johnny Rook) is leselkedik köztük, és néhány delfin sirály is idekeveredett. Fényképezgetek, aztán megyünk tovább a hegyen. A következő kolóniában már albatroszok is vannak, hatalmas fiókák ülnek a sárból rakott henger alakú fészken, türelmesen várják a vacsorát. Öreg madár csak néha tűnik fel, a nagy szél illetve a heves széllökések miatt nem tudnak a fészeknél leszállni, csak távolabb egy lankás domboldalon tudnak landolni, onnan gyalogolniuk kell. Letelepszünk itt is egy félórácskát, élvezzük a madarak közelségét, bizalmát. Egy-két kíváncsibb kormorán egészen közel jön szemügyre venni minket, de a legnagyobb élmény, mikor egy hazatérő dolmányos albatrosz félelem nélkül sétál el karnyújtásnyira tőlünk. Lejövünk a hegyről az összeszűkülő lapos részen megkeressük a király pingvineket, négyen álldogálnak az erős szélben, még a szemüket is becsukják. Kattintgatok egy párat, mégiscsak ők a kedvenceim. Visszacaplatunk a parton a sziklánkig, kerülgetjük a pingvineket, ők meg minket, aztán elindulunk az Elefánt pont felé (ami az ott előforduló elefánt fókákról kapta a nevét). Közben megint befelhősödik az ég, alig marad fény, kb. háromnegyed óra gyaloglás után feladom, mert látszik, hogy még sehol sem tartunk és hamarosan be fog sötétedni. Zsuzsi tovább akar menni, odaadom neki a fejlámpámat, hogy visszataláljon a sötétben. Visszajövök a "hotelbe", felverem a sátrat, bepakolok, naplót írok. Egyre nagyobb a köd meg a sötétség, már a sátor előtti pingvinek sem látszanak. Zsuzsi nem jön. Kilencig várok rá, aztán elindulok megkeresni. Az egyik lámpát felszerelem a sziklára, mert akkora köd van, hogy már két méterről sem látszik, és félő, hogy én sem fogok ide visszatalálni. A másik lámpával indulok neki, próbálom megtalálni az ösvényt. Olyan sűrű a köd, hogy pillanatokon belül elázom, hamarosan a bakancsomban is tocsog a víz. Egy órát megyek abba az irányba, ahonnan jönnie kellene, időnként lekapcsolom a lámpát és meresztem a szemem a sötétbe, de semmi. Visszajövök a sátorhoz, hátha közben Zsuzsi előkerült, de nincs itt. A következő terv, hogy átmegyek a családhoz a házikóhoz, hátha van egy erősebb lámpájuk, vagy Zsuzsi arra keveredett valahogy. Sajnos akkor a köd, hogy nem nagyon találom meg sík részt sem, abban reménykedtem, hogy ha fenn vannak még, akkor a fény majd oda vezet, de csak a koromsötét semmi van előttem. A parttól nem akarok eltávolodni, mert a lapályon már semmi tájékozódási lehetőség nincs, hajnalig bolyonghatnék rajta. A tengerparton is elég nehéz megtalálni a visszavezető utat, csak érzésből vágok neki egy helyen a falnak, de szerencsém van, mert épp ott van a feljáró. Zsuzsi még mindig nincs a sátornál, talán túl ment a sziklán, és már a hegy túloldalán sétál valahol. Remélem nincs semmi baja és feltalálja magát ebben a helyzetben is, a további keresésnek nem sok értelmét látom, meg kell várni, míg kivilágosodik. Lefekszem, de nehezen tudok elaludni. Egy óra múlva arra ébredek, hogy dörög meg villámlik és az eső is jobban rákezdett. A szikla alatt, ahová a sátrat állítottam, kezd összegyűlni a víz, még szerencse, hogy az alja nem lyukas sehol, viszont nagyon hideg így is. Minden ruhám elázott, de legalább egy száraz zoknit találok, a másikból több csavarásnyi víz jött ki. Mikor legközelebb felébredek, mintha tisztulna az idő, a lámpával már messzebbre tudok világítani. Integetek vele egy kicsit, bár remélem, hogy már talált magának valami menedéket, ahová behúzódhatott. Visszafekszem, időnként ellenőrzöm, hogy világosodik-e már.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

1:15-kor villámlásra ébredtem. Az eső zuhogott. A dörgés elmaradt, ha volt is, jóval később hallatszott, ez kicsit megnyugtatott. Erősen arra gondoltam, hogy a villámlás ne jöjjön errefelé, az eső álljon el, és a víz ne mosson ki a hegyoldalból köveket a tengerbe. Az eső időről-időre elállt, aztán újra eleredt, ilyenkor a kövem résein csöpögött rám, alattam meg tócsában állt. 5-kor elaludtam még pár percre, de 5:38-kor már újra fent voltam. Kb. óránként néztem meg addig az órámat, tornáztattam a tagjaim néha, csokit meg cukorkát ettem, volt nálam pár darab, amit még Kay néni adott útravalónak. 4-5 felé már elég hideg volt, de a ruhám vizesen is védett. Volt időm rá, hát kigondoltam merre lehetek. Legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy körbementem a hegyen. Igazam lett, mert a hajnali fény abból az irányból érkezett, ahonnét leginkább vártam. Mikor már láttam annyira, hogy biztonságban elindulhattam, felfelé haladva találtam egy olyan ösvényt, amelyiket követve "hazataláltam" és a páfrányfákat is elkerültem. Kb. másfél óra alatt értem vissza a kempinghelyünkhöz, Csaba pont a sátor előtt volt. Örültünk egymásnak, elmeséltük, hogy ki-mit csinált az éjjel. Csaba keresett egy darabig, éjfélig, aztán reggel újrakezdte. A köd hajnalra már felszállt, csak a felhők maradtak, meg a szél. Csaba örült, hogy visszajöttem, ő is csupa víz, már keresett reggel is. Mindketten jól eláztunk. A sátorban töltöttük a délelőttöt, fújt a szél, a vésztakaró alatt melegedtünk. Bevettem egy aszpirint, nehogy meghűljek. Semmi bajom nem lett, még csak nem is tüsszentettem vagy köhincséltem egyet sem. Csaba szerint 8 foknál nem volt több az éjjel. 11 után valamivel ettünk, aztán visszavettük a még nedves ruháinkat, cipőnket - nem volt más választásunk - és elgyalogoltunk az Elephant Pointhoz. A ruháink útközben megszáradtak, az út végére a bakancsunk is. Az E.P.-nál megtaláltuk az elefántfókákat, összesen kb. 30-at láttunk. Volt egy, amelyiknek a nyakára rátekeredett valami kötél vagy halászháló maradvány. Teljesen belevágott a nyakába. Madarakat is láttunk, kacsákat, csigaforgatókat. Aztán visszasétáltunk a sátorhoz, megettük a barackkompótot. Én már nagyon szomjas voltam. Ettünk még, aztán korán behúzódtunk a sátorba. Néztük még kicsit a magellán pingvineket, aztán behúztuk a sátor cipzárját, mert nagy volt a szél. Egész éjszaka fújt. 144. nap
2004.03.17.
Szerda
Hét óra felé arra ébredek, hogy már javában világos van, magamra húzom a vizes cuccaimat (a cipő esik legkevésbé jól) és kikecmergek a sátorból. Lekapcsolom a kinthagyott lámpát, jól bírta a vizet, még mindig szépen világít, semmi baja. Már épp indulnék, hogy körbejárjam az egész hegyet, mikor látom Zsuzsit felfelé jönni a másik irányból. Megkönnyebbülök, kutya baja. Persze visszafekszünk aludni, ő egy szikla alatt vészelte át a vihart, nem sokat aludt. Bebújunk a hálózsákokba, szunya. Tizenegy felé kelünk fel, megreggelizünk, aztán megint elindulunk az Elefánt-ponthoz. Több, mint két óra az út, végigsétálunk a hegy északkeleti oldalán. Látunk piros mellényű meadowlarkokat és rengeteg magellán pingvint. Odaérve először csak delfinkoponyákat és csontokat találunk, aztán észrevesszük az elefánt fókákat is. Közelebb érve látjuk csak, milyen óriásiak. Csak kettőnek van közülük igazi ormányos arca, a többi inkább fókaképű. Van egy-két fókaborjú is. Nem nagyon zavartatják magukat, csak fekszenek, néha ásítanak egy nagyot, vagy unottan vakaróznak egy sort. Körbefényképezem őket, közben a mellettünk lévő kis tóra kacsák, libák és csigaforgatók érkeznek. Őket is megpróbálom fényképezni, aztán a tengerparton araszolok egy másik csapat csigaforgató felé. Közeledve feléjük lile-féle madarak is feltűnnek a köveken futkosva, ők sem maradnak ki a fotózásból. Vagy félóra elmegy a csigaforgatók megközelítésével közben ők is jönnek felém valamennyit, ahogy a dagály közeledik, egyre beljebb kényszerülnek. Sajnos nem jutok olyan közel hozzájuk, hogy a képen elég nagyok legyenek, de így is elég sok kockát ellövök rájuk. Mind ugyanaz a faj, a tiszta fekete nem mutatkozik. Éhesek, szomjasak vagyunk, visszaindulunk. Hosszú az út hazáig, de legalább az állandóan fújó erős szél most hátulról ér minket. Még lenéznék a Neck déli oldalára, de fáradt is vagyok, meg a térdem is elég vacak, így maradok én is a sátorban. Megesszük a barackkonzervet, megvacsorázunk, aztán lefekszünk aludni.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

7-kor keltünk, 8-ra pakoltuk össze a cuccunkat, és mivel dagály volt, elgyalogoltunk a ház felé. Az autó is késett szerencsére, aztán kicsit elénk jött. David Pole-Evans vezetett minket vissza. Útközben beszélgettünk, kérdezett minket az utazásunkról, meg merre jártunk. Mi a farmról kérdeztük főleg, ő meg mesélt. 6500 birkájuk van, az apja 56 éve él a szigeten, ő 42 éve, születése óta. Elmondta, hogyan telik egy napja - főleg az állatokkal van munka, meg a járművekkel. Csaba nyitogatja a kapukat útközben. A Settlement-re érkezésünk után még két óra van a gépig. Teázunk a vendégházban, beengedtek oda, a WC-t is használhatjuk. Aztán sétálunk kicsit, látunk "turkey vulture"-öket (pulykakeselyűket) a tyúkok között, "meadow lark"-ot, aztán visszasétálunk. Suzanne felvesz a kocsival, megyünk a reptérre. Kifizetjük a számlát, visszaadjuk a kenyeret, a főzőt, és a kissé megviselt térképet is. Mindenki a kedd éjjeli viharról kérdez, azt mondják, rég volt ekkora égszakadás-földindulás errefelé, senkinek sem mondom el, mi történt. Nem szeretem, ha valaki aggódni kezd amiatt, amit teszek, pláne, ha az már múlt idő. Vagy elkezdi sorolni, milyen felelőtlen vagyok stb. A családdal repülünk majd tovább. A katona apuka (kicsit keményvonalasnak látszik) azt is kiböki mosolyogva, hogy azt hitte a vihar éjszakáján, hogy majd náluk kérünk menedéket a házban. Őt sem avatom be az eseményekbe. A család a Carcass-szigeten kiszáll, helyettük egy pár lesz az új útitársunk. Indulásunk előtt, még a Saunders repterén beadták a gyógyszereket a sziget összes kutyájának, akiket ebből az alkalomból gyűjtöttek egybe. A sziget minden lakosa és a látogatók is ott vannak, nem túl nagy a csődület. Egyelőre több az ember, mint a kutya. 10:50-kor indult a gép Stanleyből, mi dél körül szállunk fel. A Carcass után Stanley felé megyünk, a pilóta figyeli a bálnákat, de nem látunk egyet sem. Jó fej volt, néha tök alacsonyan szállt a víz felett. A reptéren vár ugyanaz a taxis, aki kihozott minket, most is 3.50-et fizetünk. Méghogy nem léphetünk 2x ugyanabba a folyóba! Kay néni persze teával vár, süti is van. Csaba rábeszélésére engedek, és neki már elmondjuk, hogy eltévedtem, és hol töltöttem az éjszakát. Azt, hogy halálközeli élményem volt, legalábbis fejben, neki se mondom el. Nem aggódik, kikérdez, hogyan is történt. Meleg van nála, jól megmelegszünk. Azt is elmeséli, hogy ő is eltévedt már egyszer régen Saunders-szigetén, hozzám hasonlóan. Aztán én intézem az antarktiszi képeslap projektet. Nem egyszerű. Adok fel még falklandos képeslapokat, meg antarktiszosat. 4 órakor a néni ad még képeslapot ajándékba, amit egy japán fotóstól kapott, ő is ajándékba! Nagy az örömöm, otthonra úgy mennek majd el az antarktiszos lapok, hogy a bélyeg és a pecsét is antarktiszos lesz rajtuk! 4:25-re érek le velük a postára, még pont fel tudom adni az összeset. A Gift Shopban korábban 3 lap helyett csak kettőt számoltak, Attila kapja majd a plusz lapot. Aztán zuhany, meleg, üldögélés még bent, Kay néni intézi a másnapi Volunteer Point-os kirándulást. A telefonba elmeséli Patricknek, hogy eltévedtem és a szabad ég aludtam kedd éjjel. Vacsoraidőben elindulunk Fish and Chips-et keresni, de zárva az árus bodegája. Aztán találunk egy olcsó, jó helyet, én ott rántott csirkemellet eszem, Csaba valami gombás cuccot. Nagyon éhesek voltunk már, jót eszünk. A naplemente nagyon furcsa-szép, az igazi pirosodás viszont elmarad. "Otthon" még barátkozunk, kiderül, hogy holnap mindenképp mehetünk a túrára. Ha Gordon is jönne, akkor 50L/fő áron. Gordonnal én beszélek, végül úgy dönt, hogy jön. Bár fenntartja magának a változtatás jogát a reggeli indulásig. Éjjel megint fúj a szél, sokszor felébredek. 145. nap
2004.03.18.
Csütörtök
Hideg van éjszaka, meg kényelmetlen is a szikla, sokat forgolódunk. A napfelkeltére ki sem dugjuk az orrunkat, pedig az orrunk előtt, az óceánból kel fel, utólag már sajnálom. Hétkor kászálódunk ki, gyors pakolás a sátorban, aztán még fel kell sétálnunk a Neckig, mert dagály van, a parti homokföveny eltűnt, nem tud idáig eljönni a terepjáró. Nyolcra beszéltük meg a találkozót, mi egy picit késünk, szerencsére David is csak ekkor ér oda. Nem kell sietni, mert csak a második repülésre van helyünk, így szép lassan visszadöcögünk a farmra. Előkészítem a gépet, most bezzeg nem mutatkozik a bóbitás karakarák közül egy sem. Kikérdezzük Davidet, hogyan élnek itt, meg milyen az idő, mennyi turista jár ide, mesélünk neki az eddigi utunkról. A farmon van egy többszobás vendégház, nagy társalgóval, konyhával. Iszunk egy teát, aztán felmászunk a közeli dombra, útközben az egyik tyúkólnál keselyűket találunk, együtt eszegetnek valami dögöt a tyúkokkal, kakasokkal. Egész közel engednek, csinálok néhány képet. A dombtetőn leülünk kicsit, kíváncsi madarak jönnek ide hozzánk. Tovább indulnánk, de feltűnnek a meadowlarkok, így inkább őket próbálom becserkészni, kevés sikerrel. Nem sok időnk marad, visszaballagunk, a keselyűk még mindig itt vannak, megint kattintok pár kockát az egyik fiatal madárról. A házakhoz érve már jön is értünk az autó, mindenki jön a "reptérre", mert a kutyáknak valami orvosságot kell beadni (a géppel érkezik az állatorvos). Heten laknak a szigeten, mindnyájan itt vannak, plusz mi ketten meg a katona család, aztán még a pilóta és a doki. Lefényképezem a landolást, meg a kicsi bódét, ami mellett a szélzsák libeg, azt gondoljuk, ez a világ legkisebb reptere, de tévedünk, mert a következő állomás a Carcass-sziget, ahol még bódé sincs, csak egy szélzsák. A családot rakjuk ki itt és felveszünk két turistát, aztán Port Howardba repülünk. Kitesszük a dokit, aztán már tényleg hazaindulunk. Stanleyben vár egy taxi, Kay néni rendelte nekünk. Otthon a kapuban összefutunk Gordonékkal, épp kirándulni indulnak a Két Nővérhez. Gordon elment a Molcsanovval a Carcassra meg a New Islandre és repcsivel jött vissza. Kiderült, hogy 3000 USD-ért felvettek Ushuaiaban két holland turistát... Kay néni már alig várja, hogy bejöjjünk és meséljünk neki. Elmondjuk neki Zsuzsi kalandját, nagyot nevet rajta. Lezuhanyozunk, mikor észreveszi, hogy kimostuk a zoknijainkat, felajánlja, hogy kimossa a többi ruhánkat. Nagyon ránk fér a mosás, főleg a nadrágokat viselte meg az előző két nap. Zsuzsi átmegy a postára, hogy antarktiszos képeslapokat küldjünk az egyik brit kutatóállomáson keresztül, de csak Falklandosat kap. Kay néninek persze van a fiókban egy egész gyűjteménye, ad is belőle nekünk, így mégis tudunk küldeni a családnak. Átvesszük a vízálló cuccokat, abban megyünk be a városba vacsorázni. A halas-krumplis hely zárva van, végül több, mint tíz fontért eszünk-iszunk. Bevásárolunk, hazajövünk, közben szép, színes naplemente van, csinálok néhány képet. Kay néninek kifizetjük a szállást, persze a holnapi vacsoráért és a mosásért sem fogad el pénzt, összesen 50 fontot fogad el az öt napért, nagyon olcsón megússzuk. Rábeszéljük Gordont, hogy jöjjön el ő is a Volunteer Pointhoz, így az is olcsóbb valamivel. Kicsit még beszélgetünk, van egy új fiú is Ausztráliából, aztán megyünk lefeküdni.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

146. nap
2004.03.19.
Péntek
Én egész jól aludtam, Zsuzsit kicsit zavarta a szél. Finom reggelit kapunk megint, még szendvicseket is csomagolna nekünk, ha hagynánk, így csak sütit és csokit kapunk az útra. Patrick, a terepjáró gazdája pontosan érkezik, felszedünk még egy idősebb amerikait, aztán megyünk is. Patrick végigbeszéli az utat, mindent megtudunk a csatákról, egyebekről, még meg is áll időnként, míg elmondja az adott helyszínhez tartozó sztorit. Elég felhős az idő, bár ahogy közeledünk, mintha kicsit javulna. Az út nagy része köves, de az utolsó farmon már nincs semmi, csak néhány keréknyom, itt már csak lépésben haladunk. Megállunk egy teára, aztán tizenegykor végre odaérünk a pingvinekhez. Gentook, magellánok, és királyok vannak mindenfelé, sétálnak, ácsorognak. A királypingvinek közt vannak, akik még tojást melengetnek a lábukon és vannak akik már kisebb-nagyobb fiókát vezetnek. ők nem éves ciklusban költenek, így mindig van a tojástól a tavalyi fiókáig minden. A sofőrünk javaslatára lemegyünk a lagúnához, ott úszkálás közben is megfigyelhetjük őket. Tényleg ez a legnagyobb élmény, lemegyek egész a vízpartig, ott guggolok mozdulatlanul, míg egy csapat király meg egy csapat gentoo pingvin is arrafelé veszi útját. Mókás, ahogy egyszerre bukkan fel az összes fej, hogy aztán egyszerre tűnjenek el újra a víz alatt. Picit a nap is áttör a felhőkön, csinálok néhány fotót, remélem, hogy sikerült megörökítenem ezt a felhőtlen játszadozást. Persze a parton álló madarakról is készítek néhány képet, de azok közel sem olyan érdekesek, mint az úszkálók. Még egyszer lemegyek a vízhez, megint szerencsém van, megint egészen közel jönnek hozzám. Eltelik közben az idő, átsétálunk a másik oldalra. A költő pingvinek között karakarák és pulyka keselyűk álldogálnak - meg egy idősebb japán házaspár, akik nem akarják megérteni, hogy a pingvineket nem kellene zavarni, folyamatosan hajtják őket a kameráikkal, begyalogolnak az elkerített részre is, ahol a barnabundás fiókák ácsorognak. Kocsival elmegyünk egy kicsit távolabb, lemegyünk a tengerparti sziklák oltalmába, jól esik végre egy kis szélcsend mindannyiunknak. Megebédelünk, aztán a parton elsétálunk egy darabon. Sajnos a fekete csigaforgatók nem mutatkoznak, pedig ez volt az utolsó esélyünk a találkozásra. Bóbitás karakarák állnak az egyik domb tetején, megpróbálok közelebb jutni hozzájuk, persze nem engednek túl közel magukhoz. Négy királypingvin sétál itt a parton távol a kolóniától, el se tudom képzelni, mit csinálnak itt, a síkság közepén, néhány képet is csinálok róluk. A többiek közben eltűnnek, egyedül sétálok tovább. A parti sziklákon kormoránok (rock shag) üldögélnek, egyáltalán nem zavarja őket, hogy a közelükben vagyok (na meg elég óvatosan mozgok). A barlangokat nem találom meg, mert fenn megyek a sziklafalon, de meglátom a kocsit, mire odaérek, a többiek is előkerülnek. Visszamegyünk a pingvinekhez, kapunk még háromnegyed órát nézelődésre. Lesétálunk újra a lagúnához, de most elég messze úszkálnak és a nap sem akar kisütni, pedig már befűztem a különleges alkalmakra tartogatott Velviát a gépbe. Hamar elmegy az idő, indulunk haza. A nap csak erre a pillanatra várt, most bezzeg süt a nap ezerrel. Két és fél óra zötykölődés és már otthon is vagyunk. A konyhából ínycsiklandó illatok jönnek, Kay néni az utolsó vacsorát talán még az eddigieknél is finomabbra készítette. Marhahúsos pie, zöldborsó, sárgarépa, krumpli, végül málnatorta a menü. Minden ízletes, degeszre esszük magunkat mindannyian. Vacsora után beszélgetünk, Gordontól elkérjük a Dél-Amerika könyvét, ők elmennek sörözni, mi maradunk még egy kicsit a házigazdánkkal, aztán szunya.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

147. nap
2004.03.20.
Szombat
Kényelmesen kelünk, még egy utolsó fenséges reggeli, ezt nem tudjuk megunni. Összepakolunk, a sátrat hagyjuk még száradni, de többször is újra elered az eső, végül elcsomagoljuk vizesen. Beülünk a nappaliba, beszélgetünk, várjuk, hogy jöjjön értünk a busz. Közben Kay néni a konyhában tüsténkedik, még épp időben elkészül a "rock ban", így sütizünk, teázunk. A busz elég korán kiér a Mount Pleasantre, még több, mint két órát kell várnunk. Én bújom Gordon könyvét, igazából csak a lehetőségeket nézem át, mit lehet látni, csinálni. Gordon kicsit aggódik, hogy nem fogja visszakapni a könyvét. Repülés Ushuaiaba, repülés Punta Arenasba. Itt le kell szállni, aztán meg vissza, közben kicsit problémáznak a jegyünkkel, végül kézzel írt beszállókártyát kapunk. Repülés Puerto Monttba, már késő van, mire odaérünk, csak taxival tudunk bemenni a városba, ez drágább mint a szállás (7000/5000). A Gordon által ajánlott Vista Hermosába megyünk, fűtés és melegvíz épp nincs. A néni csak spanyolul beszél, de azért sikerül kikérdezni a holnapi kirándulásokról.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >