Világkörüli utazás
< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >
Zsuzsa naplója Csaba naplója
Arra ébredtem, hogy fáj a hasam és hányingerem van. Azt hiszem, elrontottam a gyomrom, a reggelire rá sem bírok nézni. A nap első étke számomra valamikor 1 körül egy pohár narancslé. Ez nagyon jól esik. Na de reggel elindulunk, hogy megkeressük az Ushuaiát. Már a nagy kikötőben horgonyoz. Illetve előtte keresünk még két irodát olcsó jegyért, mindkettő zárva van. Aztán elnézünk az Antarpply nevű irodához is, itt jártunk már 3-szor eddig. Vasárnap ők is zárva vannak, de a pasas pont akkor érkezik oda taxival, amikor mi is. Azt mondja, hogy az Ushuaia március 22-én nem vesz fel utasokat, a mostani útra pedig ukránok vették bérbe, azért ők nem szólhatnak bele, hogy ki mehet fel a hajóra. Ushuaia: nincs szerencsénk. Beszélünk egy emberrel, nagyon rendes, megkérdezi a személyzeti igazgatót, aki aztán azt mondja, hogy nem vesznek fel több utast. Hiába mondjuk, hogy dolgoznánk is, ingyen, sőt még fizetnénk is, nem a válasz, spanyolul. Az ukrán vezetés közelébe sem jutunk. Ha van egyáltalán ilyen. A Multanovszkijjal is próbálkozunk, a kapitány 1 órára jön majd vissza. Sétára indulunk, kisétálunk a part mentén a reptérig. Madarakat nézünk, látunk gyerekeket bicikliversenyen, meg focistákat is. Róluk fénykép is készül. 7-8 féle madarat azonosítunk be, a tükröződő víz felől kerülünk, és visszasétálunk a központ felé. A reptéren érdeklődünk antarktiszi repcsi után: imposible. Aztán a boltban veszünk ebédet, itthon megfőzzük: gombás, paradicsomos, sajtos tészta. Ekkor már fél 6 felé jár az idő, kicsit sziesztázunk, elszundítunk. Ja, és belehallgatunk az új Eminem CD-be! Ugyanis Csaba megvette nekem! The Eminem Show. 21.95 pesóba került, ami azért érdekes, mert töredéke az itthoni árnak. 8 körül feltápászkodunk, eszünk egy kis desszertet, és internetezünk. Antarktiszt, Falklandot, hódokat, repjegyeket keresünk. Én írok haza levelet, aztán meg naplót írok. 127. nap
2004.02.29.
Vasárnap
Gyors reggeli után megint reményekkel telve indulunk a városba és kikötőbe. Ma fut ki a Multanovszkij és az Ushuaiát is meg akarjuk környékezni. Előbb az utazási irodákkal próbálkozunk, sajnos vasárnap épp azok vannak zárva, amik a M-ra tudnának jegyet adni. Az Ushuaiára éppen rakodnak, ez csak holnap indul majd. Szóba elegyedünk két-három emberrel, aki a hajón dolgozik, de a végeredmény sajnos az, hogy nem visznek, nincs hely, nem utasos járat. A Multanovszkijon is érdeklődünk, azt mondják, jöjjünk később. Közben felderítettük az itteni pingvinnéző túrát, de már csak a délután háromkor indulót érjük el. Megkeressük a boltot, ahol jó kesztyűket láttunk, bizakodva megvesszük, hátha szükség lesz rá. Visszamegyünk a hajóra, ahol már szállnak be az utasok. Felmegyünk és beszélünk a hotelmenedzserrel, , aki azt mondja, hogy vannak ugyan üres helyeik, de nem adják oda olcsóbban, mert mit szólnának akkor azok, akik teljes árat fizettek. Háromig sétálunk egy nagyot, visszafelé látunk egy focimeccset és egy bicajversenyt, de az idő elromlik közben így ma sem megyünk pingvineket nézni. Bevásárolunk, hazamegyünk, ebédet főzünk, gombás tészta van mozzarella sajttal, jól belakunk belőle. Megint esik az eső, sziesztázunk. Az idő később sem javul sajnos, naplót írunk, sütit eszegetünk, tervezgetünk. A Falkland-szigeteken élnek királypingvinek, ez elég súlyos érv mellette, a Valdes-félszigettel van versenyben, mindkettő már nem fér bele az időnkbe.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Reggel első utunk a kikötőbe vezetett. Az Ushuaia még mindig itt ácsorog, és érkezett két hatalmas, 1100-1200 személyes luxushajó is, Csaba fényképet készít róluk. A Molcsanov is itt van, Csaba megkérdezi, hogy van-e hely rajta. Azt mondják van, de nem vesznek fel senkit. ők nem tudják, miért nem, de nem. Aztán megnézzük a pingvintúrákat. A szálláson találkoztunk a lengyel párral, ők tegnap voltak a Francesco I. nevű hajóval. Feliratkozunk a 3 órai túrára. Aztán vissza a városba, megvesszük a repjegyeket a Falkland-szigetekre. Az ügyintéző Nataliának fogja elvinni őket, mert még el kell mennie értük a Lan Chile irodájába. Veszünk buszjegyet holnapra, Rio Gallegosig. 80 peso / fő. Internetezünk, veszünk ki készpénzt, eszünk két-két szelet pizzát, aztán visszamegyünk a kikötőhöz. Pecsételünk az útlevelünkbe antarktiszos meg ushuaiás pecséttel, az Antarktisz Információs Központban. Aztán felszállunk a hajóra, és 3 után valamivel elindul a túra. Kelet felé megyünk Ushuaiából, első megálló a kormoránok szigete. Aztán jönnek a fókák. A tengerből kiálló köveken rengeteg fóka (fur seal) és oroszlálnfóka (sea lion) pihen. A lionok a világosabb színűek. Csak néhány hím van köztük, azok hatalmasak. Háremet tartanak. A kormoránok monogámok. Az idő lehetne rosszabb is, de csak ehhez képest jó. Túl sok a felhő. Fényképezni azért lehet. Elhaladunk egy világítótorony mellett is. Ezután már csak a pingvinek vannak hátra, de látunk bálnát is. Minke Whale: az uszonyát és a hátát mutatja. A Beagle-csatornán haladunk. A pingvineknél magellán pingvinből van sok, de látunk egy eltévedt, egyedülálló királypingvint köztük, és narancssárga lábú, gyönyörű tollazatú gentookat. A király láthatóan nagyon jól érzi magát a többiek között. Egyik szigetre sem lehetett rálépni, a hajóról figyeltük az állatokat, de jó közel mentünk hozzájuk így is. Hazafelé osztogattak bort, ettől szerintem mindenkinek kellemesebben telt a visszaút. Útközben jó sok fókát, pingvint láttunk a vízben úszkálni, a vízből kiugrálni. Albatroszok is repültek a hajó közelébe. Naplementére értünk haza. A szálláson még neteztünk, kifizettük Nataliának a lakbért, írtunk a vendégkönyvébe, aztán bekopogtunk a lengyelekhez, hogy elköszönjünk. Éjfél után jöttünk ki a szobájukból, jót beszélgettünk velük. Aztán még e-mail címet cseréltünk, és fél 2 körül feküdtünk le. A busz reggel 6-kor indult Rio Gallegosba. 128. nap
2004.03.01.
Hétfő
Reggeli után lemegyünk a kikötőbe, két óriási 1200 személyes hajó is áll benn és megjött a Molchanov is. Megkérdezzük, hogy van-e még szabad hely, és azt a furcsa választ kapjuk, hogy hely ugyan van, de már nem lehet felszállni. Kicsit még szemezünk az Ushuaiaval, de már nem tudunk mit kitalálni, amivel feljuthatnánk a hajóra. Reggel a lengyel pár mesélte, hogy milyen jó volt a pingvin néző túra, megkeressük ugyanazt a céget, akivel ők mentek tegnap, megvesszük a repülőjegyeket a Falkland-szigetekre, meg a buszjegyet Rio Gallegosba, veszünk ki pénzt, eszünk egy pizzát, és már mehetünk is a hajóhoz, ami három után egy kicsivel indul el. Először egy kormorán telepnél, aztán egy fókákkal teli kis szikla szigetnél mellett állunk meg. Csinálok egy csomó képet, tényleg közel visznek. Elmegyünk egy világítótorony mellett, aztán hosszú hajókázás következik a pingvinek szigetéig, addig képeslapokat írunk, meg a naplónkat. Lassít a hajó, kiszaladunk a fedélzetre, egy minke whale úszkál a hajó mellett, de sajnos csak a háta látszik ki, meg egy nagy fekete hátúszó. Háromszor bukkan fel, kicsit várunk még, aztán folytatjuk az utat. Vannak pingvinek egész közel a parthoz, és hátul a bokrok között is. Zömük magellán pingvin, az orrunk előtt meg három gentoo álldogál. Van távolabb egy, a többiekhez képest hatalmas, a távcsőbe nézve látszik, hogy egy királypingvin keveredett ide. A hajó kifut egészen a parti fövenyre, onnan nézzük, fényképezzük a madarakat. Nem messze egy petrel lakmározik egy kormorán teteméből, hamarosan csatlakozik hozzá egy másik is. A gentoo pingvinek a legmókásabbak, leginkább valami plüss állatra hasonlítanak nagy, narancssárga lábukkal. Komikusan lépdelnek a parton, vagy csak ácsorognak velünk mit sem törődve. Sok a fióka, már elég nagyon, lassan felöltik a végleges tollruhájukat, rengeteg finom fióka toll fedi a kavicsos partot. A királypingvin nagyon hihetetlen a sok kicsi magellán között, békésen tollászkodik a hátát mutatva felénk. Nem is reméltem, hogy itt találkozhatunk ezzel a fajjal. Kár, hogy elég messze van, egy portrét szívesen csináltam volna róla. Visszaindulunk, még a hajó átmegy a sziget másik oldalára, ott is ácsorog egy csapat magellán fióka, aztán megyünk haza. A hajót követve két albatrosz vitorlázik sokáig egyetlen szárnycsapás nélkül, érdekes, hogy nem maradnak le, pedig elég gyorsan megyünk. Néha fókákkal találkozunk, ahogy elmegy mellettük a hajó, elkezdenek a vízből kiugrálva utánunk úszni, látszik, hogy élvezik a játékot, mi meg bennük gyönyörködünk. Lassan lemegy a nap, sajnos nagyon felhős az égbolt, de egy kis résen átsüt a nap, megvilágítja a vizet előttünk. A környező hegyekből semmi sem látszik, nagy kár érte. Visszaérünk a kikötőbe, csodálkozva látjuk, hogy az Ushuaia még mindig itt áll, a Molchanovval nemrég találkoztunk, az már úton van az Antarktiszra. Haza sétálunk, tízig internetezünk, kifizetjüka szállást Nataliának, írunk a vendégkönyvébe, aztán már le akarunk feküdni korán, de szóba elegyedünk a lengyel párral, végül csak egykor kerülünk ágyba.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

5-kor kelünk, összepakolunk, 5.30-kor elindulunk, kb. 10 perc alatt kiérünk a buszhoz. Nekem kezdődő torokfájásom van. 6-kor elindul a busz. Szép helyeken haladt, egy darabig ugyanarra, amerre idefelé jöttünk. Pontosan a kompig. Az úton volt egy átszállás Rio Grandéban, 4 határon átlépés, 4 pecséttel, Pingünierát ugyanis csak Chilén keresztül lehet megközelíteni. A kajánkat csempésznünk kellett útközben, elég butaság. Chile és Argentina között ugyanis tilos élelmiszert furikázni. A buszon két fiú volt az utaskísérő, osztottak nekünk croissant-t, kávét, később pedig üdítőt meg szendvicset. Este kb. fél 7-re érkeztünk meg Rio Gallegosba. Útközben be kellett vennem egy Cataflamot, annyira fájt a fogam. Reggel ittam a torkomra egy forró csokit, hideg vízben mostam fogat, útközben ettem egy nyalókát. Ezek biztosan mind belejátszottak a fájdalomba. Az Eva Peron utcán besétáltunk a városba, az első szálláshelyig. Ez, a Hotel Laguna Azul tele volt, a Hotel Colonialban viszont már volt hely, egy doble 30 pesóért. Rohantunk aztán autót bérelni, de nem volt sehol kis autó. Taxival elmentünk az Al Patagonia irodájáig, 120 peso lett volna egy kisebb kocsi. Vissza a központba, a turista irodába még bekérezkedtünk, zártak, de a nők még ott üldögéltek. Felírták a nevünket a másnapi pingvintúrára, de min. 4 emberrel indul csak a fuvar. Egyelőre csak mi ketten jelentkeztünk. Aztán bevásárolunk a La Anonimában, és hazafelé beülünk még netezni. A szálláson eszünk, teázunk, aztán alszunk. 129. nap
2004.03.02.
Kedd
Ötkor kelünk, nem esik túl jól a felkelés. Összeszedjük magunkat, lesétálunk a buszhoz, elindulunk. Ma persze gyönyörű idő van, még csillagos az ég, sehol egy felhő. Még nem is pirkad, kelet felé alig világosabb az ég. Rio Grandéig feljön a nap, addig szunyókálunk mindketten. Zsuzsinak fája a foga, sütizünk Zsuzsi még eiszik egy forró csokit egy kávézóban. Buszt váltunk, az első üléseken ülünk, ami jó, mert van hely és rossz, mert az ajtót állandóan ránk nyitják az utaskísérők. Kellemes meglepetés, sütit, kávét, később szendvicset és ásványvizet kapunk. Négyszer állunk meg a határállomásokon, újra átkelünk a Magellán-szoroson, aztán végre megérkezünk Rio Gallegosba. Begyalogolunk a városba, a második helyen akad is szállás, bemegyünk a belvárosba autót bérelni vagy pingvin néző túrát keresni. Végül egyik sem sikerül, bevásárolunk és hazamegyünk megvacsorázni.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Reggel tea, aztán próbálunk a házinéni bevonásával megkaparintani egy Ford Kat. A néni is kevés, megtanuljuk az üzenetrögzítő szót spanyolul. Áhá! Aztán intézkedések sorozata: beadjuk a szennyest a 2. Lavanderiába, kocsi az ötödik kölcsönzőben sincs mára. Taxit ajánlanak. Foglalunk szállást El Calafatéba, este 7-re lesz meg 7 pesóért (70-nel szorzunk a forinthoz). Aztán pékség: nagyon finom sütiket szerzünk. Argentínában nagyon sok jó kis pékség van, és eddig az összes helyen találtunk csokiboltot is. Aztán visszafelé indulunk, Csaba szerez taxit 200 pesóért. Bepakolunk a taxiba, és elmegyünk a sofőr fiáért, ugyanis ő fog kivinni minket a pingvinekhez. Az út 2 és fél óra, normálisan 2, de sok eső esett mostanában. Az úton Csaba fényképez, látunk nandut, a messzeségben guanacót, sasokat, hazafelé pedig rókát, ami zorro spanyolul. A pingvineknél fejenként 7 peso a belépő. A 160 ezer pingvin nem a tengerparton él, hanem bokorlakó. Mi a kicsikkel találkozunk főleg, kijelölt úton lehet körbesétálni. Nagy a szél. Kétszer megyünk körbe, másodszorra a sofőr már nem jön velünk. Van egy rész, ahol a tengerpartra is ki lehet nézni. Tömött sorokban álldogálnak a pingvinek a homokon, a vízben is úszkál jó néhány. Az út hazafelé is 2 és fél óra. Két rókával találkozunk, egyiket sem sikerül lefényképezni. Libákat viszont igen. A városban még elvitetjük magunkat a ruhákért, végre tiszták! Aztán a pékségbe, meg a buszállomásra. Megvesszük a jegyünket, bögréből teázunk, Csaba szerez hozzá meleg vizet, és szóba elegyedünk egy izraeli fiúval. A nagybátyja Budapesten él, a Dohány utcában laknak, ingatlanügynökséget vezetnek. Felismerte, hogy magyarul beszélünk. ő is utazgat, 6 hónapig. ő megy Közép-Amerikába és Kanadába is. Jót beszélgetünk, aztán felszállunk a buszra. Az övé csak 9-kor indul. Ja, és a tahiti szállásunk szórólapját odaadjuk neki, reggel a rendrakásban végül mégsem dobtam ki. Fél 7-kor indul a busz, kb. fél 1-re érünk El Calafatéba. 130. nap
2004.03.03.
Szerda
Reggel zuhog az eső, kicsit tanakodunk, hogy mit csináljunk. A pingvintúra nem megy ma, autó csak egy helyen van, egy Ford Ka, de elég drága, végül keresünk egy mosodát, beadjuk a ruháinkat, foglalunk szállást El Calafatébe, aztán bérelünk egy autót sofőröstül, hogymegnézzük a pingvin kolóniát (Cabo de Virgenes). Mire elindulunk, a nap is kisüt. Egy fiatal srác vezet, pár szót tud angolul is. Odaúton látunk nandukat, ludakat, guanacokat és egy szép ragadozómadarat is (caracara). Mindegyiknél megállunk, kattintok egyet, aztán megyünk is tovább. Kiszállni nem érdemes, mert azonnal elmenekülnek az állatok, ha embert látnak. Lapos, kopár vidéken megyünk, birkák legelésznek mindenfelé, rengeteg a kerítés. A ruhaiparos Benettonnak vannak erre (is) hatalmas birtokai, az út nagy része az ő földjén vezet keresztül (A. Condor). Sajnos a napsütés hamar elmúlik, előbb csak befelhősödik, aztán mire a pingvinekhez érünk, elkezd cseperegni az eső. A Cabo Virgenesnél belépődíjat szednek, és egy másfél kilométeres körbekerített részt engednek csak megnézni. Egy zöld cserjeféle borítja a vidéket, a Mate Verde, ennek a gyökerei közé ássa a magellán pingvin a költőüregét. Most csak a fiatalok vannak itt, a felnőtt madarak valahol kinn a vízen lakmároznak. A bozót jó búvóhely a madaraknak, csak ahol több madár ácsorog egy csoportban, ott venni észre őket. Sorra bukkanak fel, ahogy haladunk az elkerített ösvényen, legtöbb már majdnem felnőtt, csak néhány, kései költésből származó fiatal madarat látunk. Van egy kilátó a tengerparti homokra, itt már látszik, hogy tényleg sokan vannak, ameddig távcsővel ellátunk a parton végig fiatal madarak nagy csoportjai várják a tengerről visszatérő szüleiket. A sofőr scrác visszaül a kocsiba, mi megyünk még egy kört, ha már ennyit (másfél óra) zötykölődtünk idáig. Az egyik csoporthoz lassan odakúszom, mert félénkek egy kicsit, és csinálok néhány közeli felvételt is. Körülöttünk érdekes kis verébszerű madarak repkednek, sikerül néhány képet készíteni róluk is. Ismét a végére érünk a körnek, visszaindulunk, de előbb még felmegyünk a világítótoronyhoz. Nem túl látványos, de legalább körül tudunk nézni a dombtetőről. Visszaúton két itteni (szürke) rókát is látunk, itt zorronak hívják őket, nem is tudtuk, hogy ez a szó mit is jelent. Még egy guanaco jöhetne, de sajnos azokkal nem találkozunk és nincs róluk kép, csak bolhaméretű. A srác szó nélkül elvisz még pár helyre a városban (mosoda, pékség, aztán vissza a buszállomásra) sőt még a zsákokat is segít cipelni. Kapunk jegyet is, indulásig teázunk, süteményezünk és egy izraeli sráccal (Nimrod) beszélgetünk. Ő is fél éves világkörüli úton van, mesélünk neki Fidzsiről, Tahitiről, a Húsvét-szigetről, mert ezekre készül menni. A busz egy kicsit később indul, itt az extra a videó vetítés, de olyan halk, hogy nem értjük, mit beszélnek benne, a spanyol felirat meg még nem túl informatív. Egy óra körül érünk El Calafatébe, a buszállomáson kapunk egy térképet, aminek a segítségével elgyalogolunk a szállásra. Nincs itt senki, de ki van írva, hogy melyik a mi szobánk kulcsa, de valaki már elvitte azt, így választunk egy másik szobát, közben ott egy gép is internettel, megnézzük a leveleinket is. A szobában nincs fűtés, de a takaró jó vastag, elég is.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

Egy után érünk a szállásra, kis kevergést és tanakodást követően találjuk meg. Az oldalajtón jutunk be, a kulcsunk nincs a többi között, újabb tanakodás után elvisszük egy másik szoba kulcsát, miután én megnézem. Egy emeleteságy van benne. A lányok nemreagáltak a hellózásunkra a recepciónál, az internetes gépet meg bekapcsolva hagyták az előtérben, ezért gyorsan megnézzük a fórumot, meg a leveleinket is. 2 körül alszunk el, én még zuhanyozom is. Reggel Csaba kel előbb, zuhanyozik. A szobában elég hideg van, én sapkában aludtam. Nem is romlott tovább a megfázásom. 10-re elkészülünk, kérünk egy kétágyas dorm szobát. Ezért a másikért, saját fürdőszobával végül ugyannyit számolnak fel, 22 peso/éj/fő. Otthagyjuk a zsákunkat, besétálunk a városba. Az első autókölcsönzőben bérelünk egy kocsit, 120 peso/nap az ára. Ekkor már fél 11 is van. Itt mondják, hogy 12-kor lezárják a nemzeti parkba vezető utat, és csak 4-kor nyitják majd meg újra. Gyors tankolás, én addig a La Anonima hálózat boltjában veszek kaját, de eléggé elhúzódik, nagyon lassan halad a pénztársor. Csaba ideges is kicsit mire a kocsihoz érek, de legalább májkrémet eszünk majd paradicsommal. 40 km múlva érjük el azt az elágazást, ahol balra kell mennünk, és ahol jobbra az Upsala gleccserhez induló hajók horgonyoznak. Hamarosan rátérünk arra az útszakaszra, amit majd délben lezárnak, ez már földút. Nincs valami jó állapotban, 30-cal, max. 40-nel lehet rajta haladni. A Nemzeti Park bejáratánál beszedik tőlünk is a 20-20 peso fejenkénti belépőt. A gleccser bejáratához 1 körül érünk. Eszünk, aztán én alszom kb. egy órát, ennek a megfázásom is oka. Nagyon jól esik. Addig Csaba felfedező útra megy, aztán én is vele tartok. Míg WC-re megyek, szem elől veszítjük egymást, így egyedül sétálgatok. A gleccser egész idő alatt borjadzik, szakadnak le róla a darabok, belezuhannak a vízbe, ennek a robaját egész nap hallani. Többször végigjárom a kilátó szintjeit, és arra a következtetésre jutok, hogy Csaba külön utakon jár. Azt nem tudtam, hogy hol, de hamarosan kiderült. Beültem a kocsiba, és ott vártam Csabára. 6 körül előkerül, és elcipel a kilátórendszer legalacsonyabb pontjához, ahol átmászunk egy fakerítésen, aztán a szögesdróton, és Csaba megmutatja felfedezését: közelről a gleccsert! A Perito Morenót. Lementünk egészen a tóig, a jég széle is közel volt. Olyan köveken és sziklákon mászkáltunk, amelyeket a gleccser tarolt le. Lefényképeztük a köveket, én is megkaptam a gépet. Nagyon jó volt! Visszamentünk, és megvártuk a naplementét. Közepesen jó volt fotózáshoz, aránylag nagy vörösödéssel. Aztán a sötétben visszakocsikáztunk El Calafatéba, az étteremben éjfél körül ettünk egy pizzát, aminek jó ropogós, vékony tésztája volt. Új szobát kaptunk, 2 fiúval osztoztunk rajta. 131. nap
2004.03.04.
Csütörtök
Kicsit későn kelünk, tízre tudunk kijelentkezni, vagyis át egy másik szobába. A zsákokat letesszük, elmegyünk autót bérelni. A kölcsönzőben mondják, hogy a gleccserhez vezető út déltől négyig zárva van, ezért rögtön el is indulunk. Előbb persze tankolunk és bevásárolunk. Negyvenegynéhány km, az út fele aszfaltozott, aztán egy földúton döcögünk tovább már a park területén. Az utazás nem túl érdekes, az út néhol nagyon rossz, csak tízzel-hússzal lehet menni, a legjobb részeken negyvennel, de ilyen nem sok van. Már az is lenyűgöző viszont, amikor még a távolból először megpillantjuk magát a gleccsert, pedig még csak egy kis része látszik. Megállunk, a környező fákon papagájok repkednek hangos rikoltozással, fenn, magasan, kondorok köröznek a levegőben. Hamarosan elérjük a parkolót, az útról már láttunk egy darabot a hatalmas jégfolyam másik oldalából is. Sajnos körben a hegyeket vastag felhőtakaró borítja, de van időnk, reménykedünk, hogy lesz még jobb is. Zsuzsi nagyon álmos, kicsit a torka is fáj, alszik egyet a kocsiban, addig én bejárom a kiépített utakat. Három terasz van egymás felett a hegyoldalban és bal felé egy hosszú lépcsősor, ami leereszkedik egészen a gleccser közelébe. Papagájok, egy nagy ragadozó (caracara) és a már ismert verébforma madarak (Rufous-collared sparrow) repkednek a turisták között. A Perito Moreno még ebben a borús időben is lenyűgöző, a mélykék jég csipkés formái kilométereken keresztül, ahogyan töredezik bele az Argentin-tó opál vizébe. Egyre-másra leszakad egy-egy nagyobb darab jég és messzire hallatszó robajlással tűnik el a vízben, majd a zuhanás keltette hullámokon ringatózva bukkan fel újra a felszínen. Puskalövés szerű hanggal repedezik az olvadó jég hirtelen kiszabadulva többezer éves fogságából. Monumentális az egész. Kicsit tisztul az ég, már néhány hegycsúcs is kikandikál a szürkeségből. Visszamegyek Zsuzsiért, együtt újra nekiindulunk. A baloldali út levisz addig a pontig, ahol a gleccser frontja eléri a partot, de a kiépített rész egyszer csak véget ér és tiltó tábla meg szögesdrót riaszt el a továbbhaladástól. Itt kellene találkoznunk, de nem győzöm kivárni, hogy Zsuzsi ideérjen és egyedül indulok neki a tiltott szakasznak. Az ösvény az őszi erdőben halad tovább, rengeteg kismadár ugrál az ágakon, hat új fajt is látok, de sajnos határozónk nincs még, így nem tudom őket rendesen megjegyezni. Van egy kis fehérmellényű fakusz, hosszú lefelé görbülő csőrrel, az egyiket sikerül pisszegéssel fényképezhető távolságra csalogatni, talán sikerült lekapni. Az erdő fái közt átdereng a jégfal kéksége, jól mutat a sárguló lomb mögött. A fák közül kiérve már ott is állok azon a sziklán, amire a jég felfut. Végre nincs itt sok száz turista, a csendet csak a madarak csiripelése, és a jég robajlása töri meg. A sziklák között találok egy nagyobb pocsolyát, felszínén szépen tükröződik a jég és a háttér havas csúcsai. Időnként a távcsővel megnézem az utat, de Zsuzsit nem látom egyszer sem. Visszamegyek, de csak két argentin turista nézelődik az út végén. Visszamegyek a legnagyobb teraszra, nézelődöm egy kicsit, de Zsuzsi sehol, így felmászok az autóhoz, ott találom meg. Finom, friss bagettet eszünk májkrémmel, utána édes péksüteményeket. Közben kisüt a nap, egyre több látszik a környező hegyekből. Naplót írunk, aztán Zsuzsival visszamegyünk az elzárt részre. Persze először be van ijedve a feliratok miatt, de sikerül meggyőznöm, hogy nem fogunk belehalni. A szögedróton átmászáskor Zsuzsi megbillen, majdnem elesik, a nadrágom épsége árán sikerül megtartanom. Együtt is bejárjuk azt a részt, ahol az előbb jártam, csinálok még fotókat, egy jókora jégdarabot begörgetünk a vízbe (érdekes lehetett, ahogy ez idekerült, van vagy 30 méter a gleccserig, jó nagyot repült), aztán visszaindulunk. A teraszokon már nincs senki és parkolóban is csak egy autó áll a miénken kívül. Nincs sok idő már a naplementéig, úgy döntünk megvárjuk itt. Bár a gleccser fölött megmarad a vastag, szürke felhőtakaró, azért egy kis színesedés mégis megjelenik az égen, lerohanok és mindhárom teraszról csinálok egy-két képet, a látvány másodpercről másodpercre változik. Hazaindulunk, hamar elfogy a fény, a sötétben autózva rengeteg nyulat látunk, az egyik hosszan szalad az autó előtt, nem akar lemenni az útról. Az aszfaltra visszaérve pedig skunkokkal és baglyokkal találkozunk. Elég sok az elütött nyúl és van sok madár tetem is, főleg caracara. A városba visszaérve még megnézzük a buszt El Chaltenbe, van egy esti járat fél kilenkor, az jó lesz nekünk holnap. A szálláson most dormba megyünk, főzünk egy teát, aztán eszünk egy pizzát az étteremben.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

9-re szedjük össze magunkat, reggelizünk, megfoltozom Csaba nadrágját, ami elszakadt tegnap, amikor a szögesdrótnál majdnem hátraestem, de Csaba megmentett. Ekkor szakadt ki a nadrágja. Aztán lerakjuk a hátizsákot, és fél 11-re érünk vissza a kocsival a kölcsönzőbe. Odaadják az autót még este 5-ig, fél nap áráért, így összesen 180 pesót fizetünk érte. Lemegyünk a tóhoz, találunk egy lagúnát, amelyik körbekerített természetvédelmi terület, 2-2 peso a belépő. körbesétáljuk a 2.5 km-es kijelölt gyalogutat, jó sok madarat látunk: fekete-fehér hattyút, kacsákat, libákat, chilei plovert, kondort, és a háttérben a hegyeket. Elég jó az idő, így aztán elindulunk a gleccser felé vezető úton, hogy közelebbről szemügyre vegyük a hegyeket. Készülnek képek, sast is látunk, megállunk, hátha nem repül el, de persze elmenekült. Aztán vissza a szállásra, elhozzuk a zsákokat, kaját veszünk az útra. Én a csomagokkal kiszállok a buszállomáson, Csaba visszaviszi az autót, aztán elhozatja magát az egyik fickóval a buszállomásra, kocsival. Jól csinálja! El Chaltenbe 18:30-kor indul a buszunk, még próbálok telefonon szállást foglalni, de nem veszik fel. A buszt a sofőr leparkolja még a semmi közepén, hogy megnézhessük a naplementét. Az útmenti vendéglátó egységben egy kis guanaco járkál a vendégek között, kint kutya, macska, ló. Csaba felrohan egy nem is olyan közeli hegyre, hogy fényképezzen, jó messzire elmegy, de elmondása alapján biztos jó képeket készített. Valamivel 11 után érünk El Chaltenbe. A Patagonia YHA ifjúsági szálláson már csak egy szabad ágy van, átküldenek minket egy másik helyre. Itt kemping is van. Kapunk egy kétágyas szobát, fűtéssel! Meleg vízben zuhanyozunk, aztán alvás. 132. nap
2004.03.05.
Péntek
Reggel megint sokat szöszmötölünk, fél tizenegyre jutunk az autókölcsönzőbe, ahol még fél napra kivesszük a kocsit. Bevásárolunk, lemegyünk a tóhoz, kiderül, hogy van itt egy lagúna is, ami körbekerített madárrezervátum. Bemegyünk, nagyon szép feketenyakú hattyú, a már ismert felföldi liba, chilei bíbic, kormorán, három-négy kacsaféle, az itteni sárgacsőrű szárcsa, a két caracara és néhány kisebb énekesmadár a felhozatal. Próbálok néhány képet csinálni, de elég félénkek, nem engednek közel magukhoz. Süt a nap, a látóhatáron mindenfelé hegyek látszanak. Elindulunk a gleccser felé vezető úton, mert tegnap itt a felhők miatt nem sokat láttunk, most meg csupa hófödte hegycsúcs a környék. Az út mentén caracarák ülnek egy elgázolt nyúl teteme mellett. Megállunk (jó messze), de a közeledtünkre jó száz méterrel odébb gyalogol a madár, amit fényképezni akartam. Az idő közben egyre romlik, nagy, komor felhőket hoz a szél, már alig süt a nap, csak halványan pislákol. Megyünk tovább a hegyek felé, keresünk valami jó kilátást, de mire megtaláljuk, a jó időnek már vége. Visszamegyünk a városba, megvesszük a buszjegyet, vásárolunk némi ennivalót, Zsuzsit kirakom a busznál a csomagokkal, én meg visszaviszem az autót. Kicsit várnom kell, mert nincs itt csak a takarítónéni, de aztán meg elhozatom magam a buszpályaudvarra. Az indulásig naplót írunk, szilvát eszünk. A busz kicsit késik, útközben is megállunk, mert valami probléma van a buszunkkal (vagy a másikkal) Közben van egy megálló épp naplementekor, a közelben érdekes sziklákat láttam a buszból, ezért felfutok a domboldalon, hogy kicsit közelebb kerüljek. Jól kifulladok, mire felérek a meredek domboldalon, sajnos a tetőre nem jutok fel, mert függőleges sziklafal állja el az utat. Csinálok pár kockát, aztán vége is az égi szín-játéknak, rohanok vissza a buszhoz. Egy lefekvéshez készülődő nyulat ugrasztok meg közben, nem számított már látogatóra. A busz még nem indul, benézek a kis kávézóba, benn egy fiatal guanaco mászkál, láthatóan ide tartozik, otthonosan mozog az emberek között, a turisták fényképezik, ő meg pózol nekik. Megyünk tovább, egyre álmosabbak vagyunk csak éjfél körül érünk El Chaltenbe. Az izraeli srác által ajánlott szálláson már nincs hely, de elsétálunk egy másikhoz és ott kapunk egy külön szobát. Bekapcsolják a fűtést is nekünk, egész jó helyünk van. Fürdés, alvás.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

8 körül kelünk, keresünk Panaderiát (pékség), veszünk bagettet, meg sütit. Reggelizünk, összepakolunk, aztán 10 körül elindulunk a Fitz Roy szikláihoz, a hátizsákokat hátrahagyva. Elindulunk egy ösvényen, egy darabig felfelé haladunk. Útközben látunk pirosfejű harkályokat, nagy élmény! Nagyon jó madarak. 1,5 óra alatt felérünk az első megállóig, 650 méteres magasságba. Várjuk, hogy a Fitz Roy kibukkanjon a felhők mögül. Persze nem bukkan. Megyünk tovább, nemsokára megint megállunk. Nagyon tetszik nekem a növényzet is, sok madarat látunk, egész úton halljuk a madárcsicsergést. Nem sokkal ezután a megálló után elbizonytalanodunk, megkérdezzük egy szembejövőtől, hol vagyunk. Egy jobb kanyart keresünk El Chalten felé. Egyet elhagytunk már a két lagúna előtt, és az azutánit keressük. Visszafordulunk, hátha az információs táblán látunk valami közelebbit. Aztán újra visszamegyünk oda, ahonnan visszafordultunk, és attól a ponttól kb. 200 méterre megleljük az elágazást. Ekkor 4 óra van már, a tábla szerint El Chalten még kétórányi gyalogútra van tőlünk. A Fitz Roy még mindig felhőben áll, legalábbis a teteje. Rohanvást indulunk tovább, hogy elérjük a 6 órás buszunkat, amelyik El Calafatéba visz minket. Csak megyünk, megyünk, néhol szinte futunk. A következő lagúnánál kicsit megint eltévedünk, mert túlmegyünk egy elágazáson. Nem vettük észre. Megint kérdezősködünk, visszafordulunk. Aztán a táblát is megtaláljuk, és újdonsült útitársainkat elhagyva rohanunk tovább. A Fitz Roy még mindig felhőbe burkolózik, de még sokáig látszik. A falut negyed 6-kor pillantjuk meg először, nagyon lent van, és nagyon messze. Még nagyobb iramra kapcsolunk, végig lefelé roahnunk. Nagyon hosszan ereszkedik az út, szerencse, hogy nem ebből az irányból vágtunk neki a túrának reggel. Fél 6 után érünk le a hegy lábához, berohanunk a szállásra a zsákunkért, WC-re megyünk, és 17:50-re érünk a buszhoz. Éljen! Cipő- és zokniszellőztetés után felszállunk, és még vagy negyed órát várunk az indulásra. Kifújjuk magunkat, eszünk is, meg persze alszunk útközben. El Calafatéban megint nincs szállásunk. Éjfél előtt érünk oda, Csaba megveszi reggelre a két buszjegyet Puerto Natalesbe. Én közben telefonon lefoglalok két ágyat. Kis kerülővel kb. fél 1-re érünk a szállásra, zuhanyozunk, elhelyezkedünk, aztán szunya. A szobában két emeletes ágy van, kint szekrényekbe lehet zárni a zsákokat. Lakatunk nincs, így hát a szobában hagyjuk minden csomagunkat. Fél 2 után alszom el. 133. nap
2004.03.06.
Szombat
Reggel kényelmesen kelünk, már mindenki a hegyen van. Keresünk egy pékséget, finom bagettet és édes sütiket veszünk, megreggelizünk, a zsákokat beadjuk a recepcióra, aztán nekivágunk mi is. Van egy tenyérnyi térképünk, az alapján kitalálom, hogy menjünk. Süt a nap, de hideg szél fúj mellette. Kaptatunk felfelé a hegyen, papagájok repkednek a fák között. Egyszer csak furcsa hangra figyelünk fel, nem messze az ösvénytől harkályok kiabálnak, kopácsolnak. Két fiatal és egy öreg carpintero keresgél a fákon. Lassan közelítek feléjük, szeretnék egy jó közeli képet ezekről a gyönyörű piros-fekete madarakról. A biztonság kedvéért lövök egy-két kockát, aztán tovább közelítek, szerencsére elég bizalmasak, nem is nagyon figyelnek rám. Persze a film a legrosszab pillanatban fogy ki, már egész közel vagyok, a film a hátizsákban, azt meg az ösvény mellett hagytam, hogy könnyebben tudjak mozogni. Mire kicserélem, a felnőtt madár (a piros fejű) odébb repül valamerre. Kicsit később apró énekes madarak vesznek körbe, a fákon mindenütt látni, hallani őket, jó sokan vannak. A fehérmellényes fakuszok és a narancssárga szemöldökű kis madarak egészen közel merészkednek, szinte karnyújtásnyira. Fényképezek szorgalmasan, bár olyan gyorsak, hogy biztos lesz jó pár üres kocka, mert mire megynyomom a gombot, már rég tovaszállnak. Egy kilátóhelyen állunk meg, ahonnan a Cerro Torres látszana, ha épp nem borítaná vastag felhőréteg. A nagy gleccser viszont jól látszik. Majdnem egy órát várunk, hátha kibukkannak a csúcsok, de nincs szerencsénk, így megyünk tovább. Két gleccsertó mellett folytatjuk a gyaloglást, innen már látszana a Fitz Roy, persze az is felhőben van. Néha kicsit tisztul az ég, felsejlenek a csúcsok meredek sziklatömbjei, de mindig jön újabb és újabb felhő. Várunk itt is egy kicsit, a nagy szél elől egy bokor alá húzódunk be, de nincs szerencsénk itt sem. Lassan kellene visszaindulnunk, de nem találjuk az El Chaltenbe vezető ösvényt. Megkérdezünk néhány arra haladót, azok útba is igazítanak - de rosszul. Hamar rájövünk, hogy amit mondtak, az biztosan nem lehet igaz, visszafordulunk és a másik irányba haladva hamarosan el is érjük a keresett utat. Négy óra van, a buszunk hatkor indul, egy tábla felirata szerint az út két óra lefelé, még éppen odaérhetünk. Szaporázzuk a lépteinket, még vagy ötven percig látszik a hegy, ha hátrapillantunk, de a felhők ez idő alatt se mennek le a tetejéről. Örülünk, hogy nem ezen az úton jöttünk fel, mert nagyon meredek és hosszú, elég fárasztó lett volna. Egy helyen letévedünk az útról, de nem sokat megyünk rossz irányba. Háromnegyedre érünk le, még épp fel tudjuk venni a zsákjainkat és elérjük a buszt. Az persze nem indul időben, úgyhogy még késhettünk is volna nyugodtan. Ahogy kiér a busz a folyóvölgyből, megint látszik a hegy mögöttünk, és egy pillanatra a csúcs is kibukkan a felhők közül, hogy teljes pompájában láthassuk búcsúzóul. Most egy másik helyen állunk meg a semmi közepén, itt már tea sincs, meg süti se. Még éjfél előtt visszaérünk El Calafatébe, megvesszük a jegyet holnapra, aztán egy közel(ebb)i szállásra megyünk. Külön szobába kerülünk (mármint egymástól), elég rosszul kinéző hely, de erre a kis időre jó lesz ez is.
Ehhez a naphoz nincs kép feltöltve.

< 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 >