Kaukázus
2012
<< <
1. hét
2
> >>
2012.05.03. Csütörtök (1. nap)
Reggel Katával kelek, még a gépemen törölgetek, hogy legyen majd hely a képeknek, Kata kicsit furcsán néz rám, hogy miért nem pakolok már, de csak 11 után indul a gépünk, így ráérősen készülődhetek. Nyolckor bepakolok a hátizsákba, kicsit furcsa, hogy ilyen rövid időre megyek valahova, így nem is kell nagyon gondolkodni, hogy mit viszek, vagy mit nem, ennyi időt kibírok akárhogy is. Háromnegyedkor lemegyek a ház elé, Ákos érkezik is pár perc múlva, irány a reptér. A taxis be akar vinni a városba, de sikerül lebeszélni róla és az M0-son megyünk, félóra alatt kinn is vagyunk. Túl korán érkeztünk, még nem nyitott ki az Aeroflot pult, addig megpróbálom átíratni a jegyem, de az orosz légitársaság irodájában nem érnek rá velem foglalkozni. Közben megindul a check-in, bemegyünk a kapunkhoz, ide már nem ér el az ingyen wifi, vagy már meg is szűnt? Várakozás, nem is hallottuk, hogy átrakták a járatunkat egy másik kapuhoz, szerencsére csak hárommal arrébb, így nem maradunk le róla. Moszkvába két és negyedóra alatt érünk, az út eseménytelen, kapunk valami falatkákat ebédre, viszont a stewardessek nagyon csinos piros egyenruhában feszítenek, unaloműzésből a cirillbetűs magazinokat lapozgatjuk. Moszkvában beülünk a tranzitváróba, mindenki laptoppal vagy okostelefonnal nyomul, persze konnektor csak pár darab van, de egy órán belül odaférkőzünk az egyik közelébe (Ákos MacBookja nincs feltöltve). A honlapon megcsinálom az új naplót, befrissítem a világtérképet, meg az országlistát. Időmilliomosok vagyunk, csak 1:20-kor repülünk tovább Jerevánba. Este 9 körül felmegyünk a terminál éttermébe és megvacsorázunk, a steak helyett papírvékony natúrszeletet kapok, de legalább jó drága a hely, kártyával viszont nem lehet fizetni cserébe a tranzitváróban meg rubelt nem lehet felvenni, nehogy valaki hazavigye, így végül euróban fizetünk. Elüldögélünk, amíg lehet, aztán kóválygunk kicsit, kiderül, hogy két terminállal odébb kell majd beszálnunk, megkeressük, útközben találunk egy csomó jól kinéző éttermet... Háromnegyed 1-kor végre beszállás, már elég laposakat pislogunk. Felszállás után be is alszom, pedig alig férek el, erre a gépre már nem a vészkijáratot kaptuk. A kajára felébredünk, eszünk, aztán újra szunyókálás.
2012.05.04. Péntek (2. nap)
Négy óra körül érünk Örményországba, kitámolygunk a repülőből, beállunk az útlevél ellenőrzéshez, kivárjuk a sorunkat, maj kiderül, hogy mégis kell vízum (otthon megkérdeztük, és azt mondták, hogy nem kell), vissza a start mezőre, vízumkérő lap kitöltése, fénykép keresgélés, aztán fénykép mégsem kell, viszont kártyával nem lehet fizetni, csak helyi pénzben (dramban), de legalább olcsó (<2000 Ft). Egy pénzváltó van csak, ATM-nek nyoma sincs, újabb várakozás, majd beállunk újra a közben megnövekedett sorba (miután a beelőzés nem sikerült, hiába mondtuk, hogy már egyszer kiálltuk a sort). Így már beengednek, és az utazási iroda embere is itt vár ránk, mikor végre kikecmergünk a csomagjainkkal a reptérről. A belvárosi Ararat Hotelbe visznek, ami kb. negyed órára van a reptértől. A szoba már le van foglalva, csak be kell költöznünk, kicsit tanakodunk, hogy a reggeli első fényekben már elinduljunk-e fotózni, de szerencsére a kocsi csak 8-ra tud jöni, így van kt óránk, hogy aludjunk egy keveset. A szoba kicsit cigifüstös, de ez most nem zavar annyira, két percen belül elalszunk, aztán ugyanezzel a lendülettel csipog is az ébresztő, 7:40 van, kicsit összeszedjük magunkat, lemegyünk reggelizni. Az étterem még nem nyitott, csak pontban 8-kor engednek be, eszünk pár falatot, tea, kávé és indulunk is. Az első állomás Khor Virap, bő félóra alatt érünk ide, egy XVII. századi kolostort nézünk meg, aminek a háta mögött látszana az Ararat két csúcsa (ahol Noé bárkája is kikötött az özönvíz után) a határ másik (török) oldalán. Sajnos erősen felhős a horizont, éppen csak sejtjük a hegy vonalát. Fényképezgetünk, várunk, hátha kiderül az idő egy kicsit, de nincs szerencsénk, nem látjuk a hegyet. A környéken búbos banka, gyurgyalagok, sarlós és füstifecskék meg verebek repkednek, meg pár fehér galamb, amit ketrecekben árulnak, ha valaki megveszi, akkor elengedheti és teljesül a kívánsága (ha igaz :-)). Aztán az elengedett galambot lerázzák a fáról, elkapják és visszateszik a ketrecbe. Nem győzött meg minket, így nem vettük meg. Ejmiatsinba megyünk tovább, ez visszafelé kis kitérővel érhető el. Közben megállít egy rendőrautó, de elengednek büntetés nélkül, mert a sofőr szerint szeretik a turistákat. Az idegenvezetőnket Davidnak hívják, lelkesen mesél az ország viharos történelméről, szokásairól, a jelenlegi politikai helyzetről. Az örményen kívül jól beszél angolul, oroszul, fársziul, sok mindent megtudunk tőle. Ejmiatsin az ország vallási központja, itt épült az első keresztény templom, Jézus személyesen mutatta meg, hova kell építeni. Bemegyünk egy VII. századi templomba, ahol éppen kezdődik a szertartás. Fényképezgetjük a betérő hívőket, akik gyertyákat gyújtanak, aztán megnézzük a múzeumot, ami a szertartás befejezése után nyit ki. Itt mindenféle relikviákat tartanak (Keresztelő Szent János, Jézus keresztje, stb.), meg az egyetlen hiteles római lándzsahegy (amelyik megszúrta). Hazafelé még megnézünk két templomot (az egyik csak rom), majd Jerevánban a Mi falunk étteremben megebédelünk. Hagyományos örmény ételeket eszünk, mindenféle saláták, sajtok, töltött szőlőlevél (padlizsán, paprika, paradicsom), aztán még parázson sütött bordát és oldalast is kapunk. Már nagyon éhesek és álmosak voltunk, ettől egy kicsit helyrebillent a lelkiállapotunk, de annyi kaja volt, hogy nem is bírtuk hárman megenni. Elindulunk sétálni a belvárosban, bevallom én nem számítottam ilyen rendezett állapotokra, hangulatos terek, kávézók, éttermek, teraszok mindenfelé, csak az időről időre felbukkanó öreg ZIL-ek és egyéb orosz csodák jelzik, hogy egy volt szovjet köztársaságban járunk. Van saját ábécéjük, amit latin betűhöz szokott szemmel lehetetlen megjegyezni, mindenféle kanyargó jel, szerencsére az utcanévtáblákon a latinbetűs átírás is fent van. Felsétálnánk egy kilátóhelyre, de elkezd cseperegni, és Ákos csak kézben hozta a fényképezőgépeit, így visszavonulót fújunk. A sofőr a kocsival 20 percre van innen, de nagy dugó van az egész városban, mert este koncert lesz a főtéren és jópár utcát lezártak emiatt. Behúzódunk egy kávézóba (a fázósabbaknak vannak takarók is kitéve, magunkra is tekerünk Ákossal egyet-egyet, csak 17 fok van és kissé eláztunk), iszunk egy kapucsinót, míg értünk jön a kocsi. Átmegyünk a szállodákhoz, végignézzük a 4 legjobbat, hogy melyikbe hozza majd Ákos a vendégeit. A végére már hullák vagyunk, közben a téren hatalmas tömeg verődött össze, a férfiak nagy része sötét öltönyben van, ettől kicsit esküvöi a hangulat. A nők nagy része magassarkúban és rövid szoknyában feszít, Kata mondta, hogy csinosak a lányok errefelé, igaza volt :). Hat körül érünk vissza a szállodánkba, én nekiállok naplót írni, képeket töltögetni. Kilenckor nem bírjuk tovább lefekszünk aludni.
2012.05.05. Szombat (3. nap)
Hatkor akarunk kelni, de Ákos rosszul állítja be a telefonját, így hétkor telefoncsörgésre ébredünk, itt van értünk az autó és egy új idegenvezető. Összekapjuk magunkat, a reggeliről lemaradunk, mert az örmények későn kelnek, a szálloda csak 8-tól ad reggelit. Elindulunk a város legmagasabb pontján álló orosz emlékműhöz, amit inkább Örökkévalóság emlékműnek ismernek az emberek. Ide jön fel a Cascadas nevű lépcsősor, vagyis csak majdnem, mert a Szovjetúnió összeomlásával elfogyott a pénz az építkezéshez, így a tetején még mindig folyik az építkezés. Ezután átmegyünk a népirtás emlékére létrehozott parkba, ahol a törökök által kiirtott másfél millió örmény áldozat emlékére ültettek másfillió fát. Az örökmécses mellett most is friss virágok vannak, egy hosszúkás gúla, egy fal és egy stonehange szerű építmény van itt. A parkban sárgarigó énekel, szarkák, csókák repkednek, hallani bankát is. Kicsit szemerkél az eső, az Ararátból nem látszik semmi, pedig az adná a város mögött a hátteret. Innen Geghardba megyünk, ahol egy félig sziklába vágott templomot nézünk meg. Néha kisüt a nap, de belül olyan hideg van, hogy le kell mennünk a kocsihoz felvenni valamit, meg az állványokat is felhozzuk és hosszúexpós képeket csinálunk a belsejéről. Az egyik szerzetes odajön egy kicsit kötekedni, nem derül ki mit akar, de odahívjuk az idegenvezetőnket, az elrendezi a helyzetet. Fotózgatunk, hátul van egy vízesés is, közben a sziklatemplomi részben öten énekelnek, nagyon jó az akusztika, fel is veszek két számot videóra. Itt őrizték egyébként ötszáz éven keresztül azt a római dárdahegyet, amit tegnap láttunk a múzeumban. A parkolónál mindenféle édességet árulnak, veszünk gatát, ami lepény alakú kelt tészta, cukros dió van belesütve. Van gyümölcsös lavash is (a lavash az papírvékonyra sütött kenyérféle), mindenféle ízben, meg aszalt gyümölcsök cérnára fűzve, meg persze mindenféle szuvenírt is lehet kapni. Egy idő után ellepik a turisták a helyet, szerencsére mi már végeztünk, megyünk tovább. Van a közelben egy pogány korból (görög) maradt jón stílusú templom is Garniban, az a következő megálló. Itt is vannak épp énekesek, őket is felveszem. A park szépen karbantartott, a sűrűn elhelyezett kültéri hangszórókból áradó zene teremt különleges hangulatot, eddig az összes helyen szépen kivitelezett ötnyelvű táblákon mutatják be az adott nevezetességet, panasz nem lehet arra, ahogyan bemutatják a történelmi nevezetességeiket. A Sevan-tó felé vesszük az irányt, ahol az egykoron szigetre épített kolostor ma már száraz lábbal is elérhető, mert az oroszok által épített vízerőművek és mezőgazdasági átalakítások miatt 19 métert csökkent a tó vízszintje a múlt század második felére (valamint mellékesen sikerült majdnem teljesen kiirtani az őshonos pisztrángot). Kétszázhúsz lépcső vezet fel a templomokig, aztán Ákossal felmászunk a félsziget legmagasabb pontjáig, remélve, hogy jó kilátás nyílik a hatalmas tóra (1360 km2). Elég felhős az ég, mikor megérkeztünk, még csepergett az eső, és még halottuk a távolodó vihar hatalmas mennydörgését. Körben hófödte hegyek vannak, de éppen csak látszanak a felhőktől, maga a tó is 2000 m körüli magasságban fekszik. Innen északra megyünk, Dilijanba tartunk, megint rákezd az eső, úgy tűnik, nincs szerencsénk az időjárással errefelé. Bepakolunk a hotelbe, csinálunk szendvicset a Jerevánban vásárolt kenyérből, aztán bemegyünk a városba, de zuhog az eső, így a kézműves boltokban nézelődünk, majd beülünk egy kávézóba beszélgetni. Az eső nem akar elállni, de bízunk a szerencsénkben és elindulunk kolostornézőbe. Mire odaérünk már alig csepereg, körbenézünk, belülről nem túl látványosak, mivel ezeket nem használják már, kívülról meg a fehér-szürke ég miatt nem túl mutatós. Egy tengelic énekel teli torokból nem messze tőlünk, persze mikor ráfogom a nagy objektívet, akkor inkább elrepül a többihez játszani. Felmászom egy kicsit magasabbra, hogy a szemközti hegyoldal legyen a háttér, Ákos is utánam jön, egy disznóólnál megvárom, annyira rosszul néz ki, hogy az már fotogén (mármint a disznóól). Egy teraszról egy sokgenerációs család figyel minket, mikor felnézünk rájuk integetnek, hogy mennyünk fel. Beinvitálnak a házba, aztán mindjárt a szobába, kávéval, teával kínálnak, meg kenyérrel, Ákos mindenre lelkesen bólogat, így ott ragadunk. Fényképezzük őket, meg próbálunk oroszul beszélgetésbe elegyedni, sajnos az orosz tudásunk elég szegényes, próbálunk pár szót előkaparni a régmúlt homályából. Van egy egyéves kislány Milénának hívják, én is ölbe veszem kicsit, de egy-két perc múlva eltörik nála a mécses. Miután megetettek-megitattak elbúcsúzunk tőlük, hagyunk egy kis pénzt is, rájuk fér. Vissza a hotelba, vacsoráig letöltjük a képeket, hozzákezdek a naplóhoz. Vacsorára újabb finomságok, ez is nagyon ízlik mindkettőnknek, degeszre esszük magunkat. Vacsora után beszélek megint Katával, meg édesanyát is felhívom anyák napjára, mert holnap nem biztos, hogy netközelben leszünk. Tizenegyre írom meg a nplót, a képekre már nincs erőm.
2012.05.06. Vasárnap (4. nap)
Hét után kelünk, még mindig borús az idő, 8-ig megcsinálom a képeket a naplóba, aztán lemegyünk reggelizni. Megint hatalmas lakomát rendeznek nekünk, van itt mindenféle finomság, egy óra alatt végzünk csak. Már a nap is kezd kisütni, így nagy reményekkel indulunk neki a mai napnak. Először egy olyan kolostorhoz megyünk, amit egy milliárdos (sejk?) újíttat fel, nem épp autentikus módon, meg mellé építtet egy szállodát is hasonló stílusban. Egy gyönyörű erdőben van a hegyek között, madárdaltól hangos a környék, erdei pinty, rozsdafarkú, három cinege faj, szarka, szajkó, holló, varjak szólnak mindenfelé. A kolostor nagyon jól mutat távolról az erdő zöldjével övezve, közelről viszont a vadonatúj faajtók, meg a járólapok már kicsit furcsán hatnak. Van egy nagy ebédlő terem is, ilyet még eddig nem láttunk. A grúz határ felé megyünk tovább, egy hosszú völgyben megyünk, aminek a két oldalán egy-egy monostor áll fenn a hegyen. Először az öregebbet nézzük meg, itt érdekes sírokat találunk a a templom melletti temetőben, az elhunytak arcképei vannak ráfestve a sírkövekre. A temető elég elhanyagolt, a sírok között félméter magas csalán nő. Az egyik sírról lelépve a lábam eltűnik egy gödörben, térdre esem, a kezemben lévő állványt odaverem a köhöz, nagy reccsenéssel elreped az egyik láb eleme, és a gép sarkát is sikerül lehorzsolni. Ráadásul a farmerom is kiszakad térdben, meg két hatalmas zöld folt is ráugrik a csalántól. A bőröm is lehorzsolódik kicsit, de egyébként semmi bajom, fotózunk tovább. Lefelé a hegyről megállunk a Mikoyan emlékműnél, egy általa tervezett MIG repülőgép van kiállítva egy beton tető alatt. Közben zajlik a választás, fekete ruhás emberek ácsorognak a szavazóhelyiségek mellett. Átkocsikázunk a másik hegyre, a másik templomhoz (Haghpat), sajnos az időjárás ma sem kedvez nekünk, csupa felhő az ég, csak percekre bukkan ki néha a nap. Előbb négyre, majd ötre beszéljük meg a találkozót a határnál, aztán 4-kor telefonálnak, hogy mégis odaért már, mehetünk Grúziába. Elmegyünk a határig, elbúcsúzunk, majd átsétálunk a csomagokkal egy hídon a senkiföldjén, ahol gyurgyalagok költenek az út melletti homokfalban, már messziről halljuk a gurgulázó hangjukat. Az útlevél ellenőrzés egy szép világos, modern épületben zajlik, a fiatal határőrlányok jól beszélnek angolul, vízum nem kell, rögtön kapunk is egy belépő pecsétet. Egy VW Tuareg vár minket a grúz oldalon, Mananával, az idegenvezetőnkkel. Bepakolunk a kocsiba, gyanús, hogy nem látom Ákos pulóverét, megkérdem tőle, kiderül, hogy azt, meg a spéci fotós övét a pápaszemes merciben hagyta. Sajnos vissza nem mehet érte, mert ahhoz újabb örmény vízum kellene, azt meg itt nem adnak. Felhívjuk Hripszimét, (akinek végre meg tudtam jegyezni a nevét), még csak a benzinkúton vannak, meg is találják Ákos holmijait, és rábízzák az egyik ide tartó autó vezetőjére, bediktálják a rendszámot is, ami feleslegesnek tűnik, mert teljesen kihalt a határátkelő, még egy autó sem jött át, mióta itt vagyunk. Itt most süt a nap hétágra, jól esik átmelegedni a verőfényben. Várunk, nagysokára jön egy autó, de nem a miénk, aztán még félóra múlva sem érkezik, telefonálgatunk, kiderül, hogy még a határ másik oldalán vesztegel, már kezdjük unni a napon aszalódást mire végre átér a cucc. Hurrá, indulunk Tbiliszibe. A vezetőnk nem tűnik túl rutinosnak, nem találja a fővárosba vezető utat és ha magyaráz vagy mutat valamit vagy gesztikulál, akkor a kormányt is rángatja hozzá, amitől eléggé imbolygunk az úton. Itt kevesebb az öreg orosz jármű, az út jobb minőségű, minden picit rendezettebbnek tűnik. Ma nem csak vasárnap, de a grúzok nemzeti ünnepe, Szent György nap is van, az emberek ünnepelnek országszerte. Megállunk egy dombtetőn épült ortodox (itt a többség ilyen vallású) templomnál, ahonnan minden irányban messzire ellátni. Naplementére érünk fel, de felhős a horizont nyugat felé, így nem az igazi. Manana veszélyesen manőverezik a fel- és lefelé vezető földutakon, a főútra visszakanyarodva majdnem kihajt egy közeledő autó elé, de szerencsére Ákos rászól, hogy ne tegye. Tbilisziben is bénázunk kicsit, de végül csak megérkezünk a szállodához. Az ajtóban kitesz minket a csomagjainkkal, mi bejelentkezünk, megesszük a maradék szendvicseket és állvánnyal, géppel felszerelkezve nekiindulunk városképeket csinálni. Már felkapcsolták az épületek világítását de még elég világos az ég, hogy a képen szép kék legyen, ez az ideális az ilyen jellegű képekhez. Kocsiba ülünk, és elhajtunk a nagy katedrálishoz (Szent Háromság templom), olyan forgalom van, hogy gyalog hamarabb ideértünk volna, vészesen sötétedik. Kipattanunk a kocsiból, szaladunk fotózni. Az épület impozáns, ez a világ harmadik legmagasabb ortodox temploma, ma a pátriárka keresztelőt tartott, emberek ezrei jöttek el a szertartásra, most ezek özönlenek kifelé. Fotózgatunk, cserélgetjük az objektíveket, mert csak egyet-egyet hoztunk el. Még zárás előtt bemegyünk, és belülről is megcsodáljuk a hatalmas építményt, a kupola 103 méter magasan van. Manana levisz minket a folyópartra, itt egy világító fém-üveg gyaloghíd vonja magára a figyelmet, meg az elnöki rezidencia, meg a vár, meg egy világító szökőkút, azt sem tudjuk, hova menjünk először. Közben megérkezik Natia, a meghívó cég képviselője és elered az eső is, de a hídon átsétálva tudunk még fotózni. Elmegyünk vacsorázni, útközben sok hangulatos éttermet, kávézót mutatnak, végül egy teraszon kötünk ki, ahonnan jó kilátás nyílik a város nevezetességeire. Mindjárt be is mutatják a grúz konyha jellegzetes ételeit, hatalmas vacsorát kapunk itt is. Utána még körbekocsikázunk a város központi részén, mi csak ámulunk és bámulunk, mennyi gyönyörű és szépen kivilágított épületük van, és milyen szépen rendbehozták a várost. Vissza a hotelbe, Natiának odaadjuk az útleveleinket, hogy beszerezze az azerbajdzsáni vízumot, aztán (éjfél után) nekiállok naplót írni. Egyre végzek, net nincs, kinn zuhog az eső, lefekszünk aludni.
2012.05.07. Hétfő (5. nap)
Reggel én ébredek korábban, Ákos alig akar felkelni, nem aludt jól a tegnapi nagy vacsora miatt, a reggeli fotózás ugrott, masszív felhőréteg takarja az eget. Keresünk egy kávézót megreggelizni, az első zárva, a másodikban van croissant meg valami jóképű péksütemény, és még wifi is, úgyhogy nem is nézelődünk tovább. Letöltjük a leveleket, finom cseresznye lekvárt is kapunk a croissanthoz, isteni finom, a másik süti felejthető. Közben kint elkezd szakadni az eső, felhívjuk Mananát, hogy jöjjön ide értünk, mert szétázunk, mire hazaérünk, ha gyalog megyünk. Tíz felé meg is érkezik, átgurulunk a hotelbe, gyors pakolás és elindulunk vásárolni. Ákosnak esőkabát vagy esernyő, nekem egy nadrág kellene. Egy plaza szerű létesítményhez megyünk, amiben igazából egy ruházati bolt van, de rám való nadrág az nincs, se rendes esőkabát, így a szupermarketben veszünk egy esernyőt és indulunk a régi főváros felé. Ez a régi valóban régit jelent, már az V. századtól Tbiliszi a főváros, előtte volt ez. Van itt egy szép nagy templom, csepergélő esőben járjuk körül, én nem mehetek be a rövidnadrágom miatt (a szakadt farmerben nem akartam jönni). A templom története érdekes, századokon keresztül építették, de a földrengések rendre elpusztították míg végül akadt egy építész, aki rendesen meg tudta csinálni. Cserébe levágták a jobb kezét, hogy ne építhessen többet. Ezután a hegyek felé fordulunk, az Aragvi folyót követjük felfelé. Ebédelni is a folyóparton állunk meg, Ananuri várától nem messze, az étterem is a várat utánozza. Manana rendel két hacsapurit (ez úgy néz ki, mint egy pizza, amibe sajtot sütöttek), de kb. kétszer akkora méretűt hoznak, mint amire számított, mellé hús-, gomba- és vegyessaláta jár. Hősiesen küzdünk, de nem bírjuk megenni az egészet. Kapunk egy-egy pohár jófajta száraz vörösbort is ajándékba, jól is esik utána. Kicsit fázom a rövidnadrágban, de ebéd után kisüt a nap, úgy már jobb. Megnézzük a várat, felmászom a toronyba is, vagy egy órát elfényképezgetünk itt. Megyünk tovább felfelé, egy 2500 méteres hágón kelünk át, újra elered az eső, hideg van nagyon, egyik megálláskor előszedem a pulóveremet is. Van fenn egy 27 km-es szakasz, ami 12-17 óra között zárva van a lavina veszély miatt (ilyenkor az olvadás miatt nagyobb az esélye) és ez elég rossz minőségű út, a Tuaregnek is folyton lekoppan az alja, bár ez a vezetőnknek is köszönhető (ma is úgy vezet végig, hogy itthon az első száz méteren megbukna egy vizsgán). A lavinaveszélyes helyeken alagutak futnak párhuzamosan az úttal, télen azokat használják, és a mai nap is jobbára télnek számít, az utakon néhol még méteres hó van, kénytelenek vagyunk az alagutakat használni, amik inkább barlangra hasonlítanak, mintha nem is lenne bennük aszfaltozott út, lépésben kanyarogva dűlöngélünk keresztül rajtuk. Időnként megállunk, kiszállunk fotózni, de hamar átfagyok a metsző szélben, de legalább nem esik. A hágón átkelve visszaereszkedünk 1500 méterre, itt több kis hegyi falun is áthaladunk. Még mindig csupa felhő az ég, néha egy-egy lyukon megpillantjuk a közeli 5000 méteres csúcsokat, vagy legalább egy kis darabkájukat. Este hét után érünk az utolsó faluba, egy vendégházban szállunk meg, én beugrom az ágyba, fejemre húzom a paplant és háromnegyed órát melegszem. Vacsorára átmegyünk a vendégház tulajdonosához, a felesége finom vacsorát főzött, de még az ebéd óta nem sikerült megéheznünk, csak csipegetünk. Ákos leáll vodkázni a házigazdával, de szerencsére a vodka sem túl erős, meg pár pohár után nem erőltetik tovább. Manana Grúzia történelméről mesél, az aktuális dolgokról (Abházia, Oszétia). Csinálok pár képet is közben, de jól elszalad az idő, tíz után érünk haza. Nekiállok naplót írni, áttöltöm a képeket, aztán még éjfél előtt sikerül ágyba kerülni.
2012.05.08. Kedd (6. nap)
Manana ébreszt kicsivel hat előtt, hogy nézzünk ki a hegyre, mert nagyon szép az idő. Felkelünk gyorsan, Ákos eltűnik a fürdőben, várom, várom, hogy kijöjjön, aztán kiderül, hogy az erkélyen fotózza a felkelő nap első sugarai által rózyaszínűre színezett hófödte hegycsúcsot (a terasz a fürdőből nyílik). Kocsiba pattanunk, felhajtunk a szemközti hegyoldalba, onnan fotózgatjuk az egyre jobban kivilágosodó másik oldalt. Egy kaukázusi juhászkutya szerű szerzet jön ki a paplakból játszani velünk, a fenyves szélén egy fa tetején kakukk szólongat és kacarászik, a közelben örvös rigók repkednek. A felhők jönnek-mennek a csúcs előtt, percenként változik a látvány, innen az idevezető völgyre is rálátni, van bőven fotótéma. Fél nyolckor lemegyünk a családhoz megreggelizni, már kezdtünk megéhezni. Kaja után felhajtunk a templomhoz, amit hajnalban a másik oldalról fotóztunk, megállásnál egy fakókeselyűt riasztunk fel a rétről, sajna Manana nem áll meg, amikor mondjuk neki, így lemaradunk a keselyű fotózásáról. Nem baj, találunk mindenféle kis színes virágokat, pl. mini leánykökörcsineket is (ami lehet, hogy egy itteni kökörcsin faj). Ákos leragad a virágoknál, én felmászom a templomhoz keselyűk után kutatva. Azok sajnos már elszálltak, de egy hantmadár párt sikerül becserkészni, a hím egész közel enged magához, igaz, csak egyetlen másodpercre. A levegőben egy sast támad egy jóval kisebb ragadozómadár, de így a sziluettből nem tudom meghatározni őket, lekattintom, aztán majd rágódunk rajta Ákossal. Megnézzük a templomot is, Ákosra rászólnak, hogy tilos a fényképezés, valóban van kinn egy tábla, de csak kifelé vesszük észre. Közben egy lengyel csapat érkezett vagy 8-9 terepjáróval, meg felértek a gyalogosan feljövők is, szinte tömeg van már, nem is maradunk tovább. Leereszkedünk, elhajtunk az orosz határig, ahol nagy erőkkel egy vízierőművön dolgoznak. Visszaindulunk, mert délig el kell érnünk a hágót, ha nem akarjuk a nap nagy részét itt tölteni. Közben egyre jobban befelhősödik, elered az eső is. Előkerül a holland utitársunk is (Nick), akivel együtt utazunk Grúziában, csak elfelejtett felszállni tegnap a repülőre, de hajnalban megérkezett, most egy étteremnél találkozunk vele, megebédelünk és most már négyesben folytatjuk az utat a Gori mellett fekvő barlangváros felé. A sárgás homokkőbe már kétezer éve barlangokat vájtak és állatáldozatokat mutattak be a pogányok az isteneiknek, aztán a IX. századtól egy keresztény templom is épült ide és vette át a hely spirituális szerepét. Körbe fényképezzük, látunk két szakállas agámát sütkérezni a falakon, körben virágzik az akác, csodás az illata, gyurgyalagok gurgulázó hangja hallatszik a távolból. Egy búbospacsirta landol nem messze a korláton és énekel egy strófát. Változékony az idő, kisüt, beborul. Befejezésül benyomunk egy jégkrémet, aztán vissza a városba, ami arról nevezetes leginkább, hogy itt született Sztálin. A ház, amelyben világra jött, ma is áll, építettek fölé egy "műgörög" épülelet, és van mellette egy múzeum is, ahová nem mentünk be. A ház az itteni építészet jegyeit mutatja és annyiban mindenképp érdekes, hogy az egyszerű lakóházak nem szoktak megmaradni, ritkaság ilyet látni. Ja, és a vonata is itt van a múzeum mellett, azt is meg lehet nézni kívül-belül. Van egy erőd is a városban (itt szinte mindegyikben), azt csak távolról nézzük, fotózzuk. Innen már csak el kell jutnunk Kutaisibe, ami Manana szerint két és fél óra út, de végül kicsit több lesz belőle, mert ma valahogy még borzalmasabban vezet, mint eddig. Az autópálya lehajtón simán felmegyünk a tábla ellenére, szerencsére az autópályára már nem mer felhajtani a menetiránnyal szemben, hanem visszafordulunk és ránavigáljuk a másik oldalra, ahol ötvennel döcögünk (110-zel lehet menni), ami azért is fura, mert délután a kanyargós hegyi utakon száz felett repesztettünk lefelé többször is ötvenes korlátozásnál. Este pedig nem használja a reflektort, végig vakoskodunk a normál világítással. Fél 11 után végre megérkezünk, egy vendégházban töltjük majd az éjszakát. Meglepetésünkre van net, bevacsorázunk, majd nekiállok naplót írni. Negyed kettőre kész is, mehetek zuhanyozni.
2012.05.09. Szerda (7. nap)
Fél kilencre beszéltük meg a reggelit, addig letöltöm a leveleimet, felhívom Katát, de nem túl jó a net, folyton megszakad a hívás. Megreggelizünk, Manana nem kerül elő, végül felhívjuk telefonon, kiderül, még alszik, de pár perc alatt összekapja magát. Megnézünk egy épp felújítás alatt lévő templomot, a munkások részletes tervrajzok alapján itt helyben flexelik ki a homokkő kockákból a szükséges köveket. A várfal mellett ásatás folyik, a vezetője el is meséli nekünk, hogy mit csinálnak. A következő állomás egy nemzeti park, aminek elsejétől kéne nyitva lennie, de még tart az építkezés, így nem engednek be minket. Az erdő madárdaltól hangos, gyönyörű élénkzöld színekben pompázik. Az aljnövényzet olyan sűrű, hogy a talaj sehol sem látszik ki, a fák törzsét borostyán borítja. Megállunk pár képet csinálni, majd indulunk tovább. Egy cseppkőbarlangba tartunk, többször megállunk kérdezősködni, hogy merre kell menni, az egyik alkalommal egy taxi mellett állunk meg, kérdezzük az éppen kiszálló sofőrt, hogy merre van a barlang, belefog elmagyarázni, közben a taxi elkezd visszafelé gurulni, először úgy tűnik, mi indultunk el, de a fickó ugyanott van, csak a kocsija gurul ki mögüle. Nagyon vicces a jelenet, jól elnevetgélünk rajta. A következő kérdést egy idős néninek tesszük fel, azt mondja, inkább megmutatja, beül Ákos mellé. Amint elindulunk, elkezd beszélni és csak mondja és mondja és mondja, a fordításra sem hagy időt, mikor Manana angolul próbbálja elismételni, hogy mit hallott, akkor is beszél. Mikor kiszáll, ezen is elviccelődünk egy darabig. Nicknek is jó humora van, elszórakozttjuk egymást. Aztán két piros lámpán hajtunk át egymás után, szerencsére nincs forgalom, nem jött erre senki, de mikor Nick szól, hogy ez piros lámpa volt, kitör belőlünk a nevetés, Manana olyan rosszul vezet, hogy az már jó. Elérünk a barlanghoz, ez is még készülőfélben van, de az impozáns látogatóközpont már áll. Manana kialkudja, hogy legalább a portán megnézhetünk pár képet a barlangról, de be nem mehetünk. Már visszaülünk a kocsiba, mikor vezetőnk újra bepróbálkozik, és végül a kijáratnál bevisznek minket, ahol még javában betonoznak a munkások. Hatalmas cseppkőbarlangba jutunk, változó színű fényekkel szépen megvilágítva, elakad a szavunk is, annyira szép. Visszasétálunk egy kanyarig, ahol két óriási terem összeér és Ákossal vadul fotózunk, öt percről volt szó, de végül háromnegyed órát maradunk. Bekapcsolják az aláfestő zenét is, a klasszikus darabok nagyon illenek a csipkés kövekhez, világklasszis látványosság. A városban termálfürdő is volt valaha, most épp felújítják, amiről híres, hogy Sztálin is ide járt kúrálni magát. Egy hatalmas parkban keresgéljük a szovjetek által elhagyott óriási épületek között a hatos számű fürdőt, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili áztatta kemény munkában megfáradt tagjait. Újabb templom, már nem sok újat tudok látni rajta, vagyis mégis, a bejáratnál egy sárga billegető ugrál a tetőn. Innen ebédelni megyünk, az út mellett van egy jól kinéző étterem, bemegyünk és csak ámulunk, bentről még sokkal szebb, hangulatosabb. A kertben ebédelünk, hacsapuri, sült csirke, saláták a menü. Innen a Fekete-tenger felé vesszük az irányt, pár óra autókázás következik. Naplementére érünk Batumiba, egy percünk van lefényképezni a látóhatár közelében egy felhő mögé eltűnő napkorongot. Utána a várost csodáljuk, fényképezzük, az épületek színes fényekkel vannak kivilágítva, a tengerparton zöld fénnyel kiemelt pálmafák, zenélő programozott szökőkút, rengeteg látnivaló. Megvacsorázunk, az itteni hacsapurira tükörtojás és vaj is kerül, eddig ez viszi a pálmát. Kaja után folytatjuk a város fényképezését, hihetetlen, hogy nagyjából egy évtized alatt hová jutott ez az ország... Éjfél után érünk a szállodába, a hallból nyílik a szobánk, elég furcsa. Naplót írok, felmásolom a képeket, leszedem a leveleket, kettőkor kifekszem, képet ma sem sikerült feltennem.
<< <
1. hét
2
> >>